Habsburg–Lotaringiai-ház forrásának megtekintése

{{Dinasztia infobox
| név = Habsburg–Lotaringiaiak
| saját név = Habsburg-Lothringen {{de}}
| státusz = [[Dinasztia|Császári és királyi uralkodóház]]
| kép = Habsburg-Lorraine Tripartite Arms.svg
| képméret = 130px
| képaláírás =
| ország = [[Német-római Birodalom|Szent Római Birodalom (Német-római Birodalom)]],<br/>[[Osztrák Császárság]],<br/>[[Osztrák–Magyar Monarchia]],<br/>[[Toszkánai Nagyhercegség|Toscanai Nagyhercegség]],<br/>[[II. Mexikói Császárság]]
| nemzetiség =
| nemzetség = [[Habsburg-ház]]
| alapítás = 1736
| alapító = [[I. Ferenc német-római császár|Lotaringiai Ferenc István]] és [[Mária Terézia magyar királynő|Habsburg Mária Terézia]]
| kihalt =
| utolsó tag =
| jelenlegi fej = [[Habsburg Károly|Károly főherceg]]
| főág =
| oldalág = [[Habsburg–Estei ág|Habsburg–Estei]]<br/>[[Habsburg–Toscanai ág|Habsburg–Toscanai]]<br/>[[Habsburg–Tescheni ág|Habsburg–Tescheni]]<br/>[[Habsburg–Nádori ág|Habsburg–Nádori]]
| titulus = [[Ausztria uralkodó hercegeinek és főhercegeinek listája|Ausztria főhercege]]<br/>[[Ausztria császára]]<br/>[[Csehország uralkodóinak listája|Cseh király]]<br/>[[Magyarország uralkodóinak listája|Magyar király]]<br/>[[II. Mexikói Császárság|Mexikói császár]]<br/>[[Modena, Reggio és Ferrara hercegeinek listája|Modena hercege]]<br/>[[A nyugati császárok listája|Német-római császár]]<br/>[[Toszkána uralkodóinak listája|Toscanai nagyherceg]]
| rang = [[főherceg]]i, [[Herceg|királyi hercegi]]
| rezidencia = [[Hofburg]]<br/>[[Schönbrunn]]<br/>[[Prágai vár]]<br/>[[Budavári Palota]]
| wikicommons = House of Habsburg-Lorraine
}}
A '''Habsburg–Lotaringiai-ház''' (ismert még mint '''Ausztria–Lotaringiai-ház''', {{németül|Haus Habsburg-Lothringen}}, {{csehül|Habsbursko-lotrinská dynastie}}, {{olaszul|Casa d'Asburgo-Lorena}}) egy 1736-ban, a [[Habsburg-ház]]ból származó [[Mária Terézia magyar királynő|Mária Terézia]] főhercegnő (később királynő és császárné) és a [[Lotaringiai-ház]]ból származó [[I. Ferenc német-római császár|Ferenc István]] herceg (később császár) házasságával alapított [[Dinasztia|uralkodócsalád]], amelynek tagjai többek között a [[A nyugati császárok listája|Szent Római Birodalom (Német-római Birodalom) császárai]], [[Ausztria császára|osztrák császárok]], [[Német királyok listája|német királyok]], [[magyarország uralkodóinak listája|magyar királyok]] és [[Csehország uralkodóinak listája|cseh királyok]], valamint [[Toszkána uralkodóinak listája|toscanai nagyhercegek]] voltak. A dinasztiának számos oldalága is volt, ilyen a [[Modena, Reggio és Ferrara hercegeinek listája|Modena, Reggio és Ferrara hercegeit]] adó [[Habsburg–Estei ág]], a [[Toszkánai Nagyhercegség|Toscanai Nagyhercegség]] uralkodóit adó [[Habsburg–Toscanai ág]], a [[Habsburg–Lotaringiai Károly Lajos tescheni herceg|Károly Lajos tescheni herceg]] által alapított, úgynevezett „[[Habsburg–Tescheni ág|hadvezérek ága]]”, valamint a [[Nádor|magyar nádorokat]] is adó [[Habsburg–Nádori ág|magyar ág]]. A ház leszármazottait megillette az osztrák [[főherceg]]i, valamint a magyar és cseh [[Herceg|királyi hercegi]] titulus is.
Az uralkodócsaládból olyan magas rangú és ismert személyek kerültek ki mint [[Mária Antónia francia királyné|Marie Antoinette]] francia királyné, [[Habsburg–Lotaringiai Mária Karolina Lujza főhercegnő|Mária Karolina]] nápolyi és szicíliai királyné ([[I. Napóleon francia császár|I. (Bonaparte) Napóleon]] császár szerint ''„Európa legveszedelmesebb asszonya”''), továbbá [[Habsburg–Estei Károly Ambrus főherceg|Károly Ambrus]] esztergomi érsek, [[József nádor]], [[I. Ferenc József magyar király|I. Ferenc József]] osztrák császár és magyar király, [[I. Miksa mexikói császár|I. Miksa]] mexikói császár, [[Habsburg–Tescheni Mária Krisztina spanyol királyné|Mária Krisztina]] spanyol királyné, [[Habsburg József magyar kormányzó|''Vitéz'' József Ágost]] magyar kormányzó, valamint [[Habsburg Ottó]]. Az uralkodóháznak ma is számos leszármazottja él, a család jelenlegi feje [[Habsburg Károly]].
== Előtörténet ==
[[Fájl:Wappen Habsburg-Lothringen Schild.svg|balra|70px]]
A Habsburg–Lotaringiai-ház ''[[Mária Terézia magyar királynő|Mária Terézia]]'' főhercegnő és ''[[I. Ferenc német-római császár|I. (Lotaringiai) Ferenc István]]'' herceg házassága révén jött létre, a következőképpen: [[III. Károly magyar király|VI. Károly]] császárnak (III. Károly néven [[Magyarország uralkodóinak listája|magyar király]]nak) nem született férfi utódja, ezért a magyar és a cseh trónt leányára, [[Mária Terézia magyar királynő|Mária Terézia]] főhercegnőre hagyta, a ''[[Pragmatica sanctio]]'' értelmében. Őt 1736-ban feleségül vette Lotaringiai Ferenc István herceg, aki [[1740]]-től Mária Terézia társuralkodója, [[1745]]-től, Mária Terézia férjeként, a [[A nyugati császárok listája|Szent Római Birodalom (Német-Római Birodalom)]] császára lett, a haláláig, 1765-ig.
== Történet ==
A Habsburg–Lotaringiai-ház uralma idején, [[1806]]-ban megszűnt a [[Német-római Birodalom|Szent Római Birodalom (Német-római Birodalom /Császárság/)]], és [[1804]]-ben megalakult az [[Habsburg Birodalom|Osztrák Császárság]] (az újonnan alapított ''Ausztriai-ház'' örökletes császársága), majd ebből [[1867]]-ben az [[Osztrák–Magyar Monarchia]]. Ebből a házból származott az utolsó osztrák császár, [[IV. Károly magyar király|I. Károly]], aki IV. Károly néven az utolsó magyar király is volt. Az [[első világháború]]t követően, a Monarchia részeire hullott szét. Részei más államokba tagolódtak be, vagy független államokká váltak. Az önálló utódállamok köztársaságokká váltak (Ausztria, Lengyelország, Csehszlovákia), vagy nemzeti királyságot alapítottak ([[Jugoszláv Királyság|Szerb-Horvát-Szlovén Királyság]] (a későbbi [[Jugoszlávia]]). Minden utódállamban, (a [[Magyar Királyság]] kivételével), már 1918–19-ben kimondták a Habsburg–Lotaringiai-ház trónfosztását. A magyar nemzetgyűlés ezt [[1921]]. [[november 6.|november 6-án]] tette meg, két meghiúsított [[IV. Károly visszatérési kísérletei|királypuccs]] után. IV. Károly király leszármazottai már nem uralkodnak, de többen közülük az [[Európai Unió|európai]] politikai életben tevékenykednek, mint például Károly király fia, a 2011-ben elhunyt [[Habsburg Ottó]] tette.
==A Habsburg–Lotaringiai-házi uralkodók és Magyarország==
===II. József===
A felvilágosult abszolutista [[II. József magyar király|II. József]] volt az első magyar király a Habsburg–Lotaringiai-házból (a [[Német királyok és császárok családfája|Szent Római Birodalom]] császáraként is II. József), de nem koronáztatta meg magát ("kalapos király"), hogy ne kelljen esküt tennie a magyar alkotmányosság betartására, így a rendi kiváltságok megőrzésére; sőt, 1784-ben a [[Szent Korona|Szentkoronát]] – ékszerként – Bécsbe vitette.
II. Józsefet az uralkodása során, szinte végig az az elgondolás vezérelte, hogy az erős, központosított állam tudja biztosítani a birodalom népei részére a boldogulást.
1781-ben adta ki a [[türelmi rendelet]]et, amely a szabad vallásgyakorlást és a hivatalviselést biztosította, ugyanis – gyakorlatilag – a [[Protestantizmus|protestáns]] egyházakat és a [[Ortodox kereszténység|görögkeleti]] egyházat, a [[római katolikus egyház]]zal egyenrangúvá tette. 1782-ben, a katolikus klérus befolyásának visszaszorítása végett, az ún. [[szekularizáció]]s rendeletet adta ki; csak a tanító és a betegápoló [[Keresztény szerzetesség|szerzetesrendek]] kerülhették el a feloszlatásukat; [[VI. Piusz pápa|VI. Piusz]] [[Pápa (egyházfő)|pápa]] bécsi utazása ("[[Fordított Canossa-járás]]") eredménytelen maradt.
1784-ben, a közigazgatás korszerűsítése, az ügyintézés egységesítése céljából, a nyelvrendeletet adta ki II. József, kötelezővé téve a német nyelv hivatali használatát, ez Magyarországon nagy felzúdulást váltott ki, annak ellenére, hogy az uralkodót nem a németesítés, hanem a birodalmi bürokrácia nyelvi egységesítésének a szándéka vezette. Az uralkodó, még 1784-ben, népességösszeírásról is rendelkezett, ami szintén felháborította a magyar nemességet, mert e rendeletben – majd a két évvel későbbi (1786) térképészeti felmérésben – a megadóztatásuk előkészületeit vélték felfedezni. Az uralkodó továbbá úgy látta, hogy a magyarországi vármegye-rendszer működése lassú, korszerűtlen, pontatlan, ezért – 1785-ben – annak felszámolása mellett döntött. Magyarországot tíz, Erdélyt három közigazgatási kerületre osztotta, amelyeknek az élén a királyi biztosok álltak; míg az országos vezetést a Budára helyezett – és a később a [[Magyar Királyi Kamara|Magyar Királyi Kamarával]] egyesített – [[Helytartótanács|Magyar Királyi Helytartótanács]] látta el.
1784-ben tört ki a vallási-etnikai színezetű [[1784-es erdélyi parasztfelkelés|Horea–Cloşca-féle parasztlázadás]], a XVIII. század legnagyobb magyarországi parasztfelkelése. Ez a véres belharc is ösztönözte az uralkodót az 1785. évi [[jobbágyrendelet]] kiadására. II. József biztosította a jobbágyok részére a szabad költözködést, a terményeivel, a saját javaival való szabad rendelkezést, a jobbágyok telekhasználati jogát nem lehetett vitatni, a társadalom legkiszolgáltatottabb rétegének életviszonyai javultak, a korábbi időszakokhoz képest.
II. József, az [[Orosz Birodalom]] oldalán, 1788-ban, belépett az előző évben kirobbant, orosz – [[Oszmán Birodalom|török]] török háborúba, amely Magyarországra súlyos terheket rótt: Mint a frontvonallal szomszédos országra, a Magyar Királyságra hárult a hadsereg eltartása, továbbá az uralkodó azt szerette volna elérni, hogy a nemesség rendkívüli adókivetést támogasson, a háború költségeinek fedezése céljából. A rendek ellen-álltak, arra hivatkozva, hogy adókivetésére csak az országgyűlés jogosult, II. József azonban éppen ennek az összehívását mellőzte. A nemesség elégedetlensége olyan nagy volt, hogy a kialakult rendi mozgalom egyes nemesi vezetői, [[II. Frigyes Vilmos porosz király|II. Frigyes Vilmos]] porosz királlyal tárgyaltak arról, hogy – a Habsburgoktól elszakadva – egy porosz herceg legyen a magyar király.
Az 1789-ben kirobbant [[francia forradalom]] megingatta II. József meggyőződését, az intézkedései helyességében, azon vívódott, azok nem a Habsburg-monarchia bukását segíthetik-e elő, ezért a halálos ágyán – a türelmi rendeletét és a jobbágyrendeletét kivéve – az intézkedéseit visszavonta.
II. Józsefnek nem volt őt túlélő gyermeke, ezért az öccse lett az utódja, [[II. Lipót magyar király|II. Lipót]].
===II. Lipót===
II. Lipótnak (császárként is II. Lipót) kifejezetten rövid uralkodás – kettő év – adatot.
A korábban [[Toszkánai Nagyhercegség|toszkán nagyhercegként]] felvilágosult reformokat bevezető Lipót a Habsburg-birodalom külső biztonságának a megteremtésére törekedett. Ennek érdekében, Reichenbachban (ma: Dzierżoniów) megállapodott II. Frigyes Vilmos porosz királlyal (1790. július 27.), aki el is állt a magyar rendi mozgalom támogatásától, majd egy évvel később (1791. augusztus 4.) békét kötve [[III. Szelim oszmán szultán|III. Szelim]] szultánnal (szisztovoi (ma: Szvistov) békeszerződés) lezárta a törökökkel 1788-ban kirobbant háborút, Lipót lemondott a háborúban megszerzett területek megtartásáról.
A magyar nemességhez a viszonyulása kétarcú volt. Bécsből ünnepélyesen hazaszállították a Szentkoronát Budára, a Pozsonyban magyar királlyá koronázott Lipótnak a fiát, [[Habsburg–Lotaringiai Sándor Lipót magyar nádor|Sándor Lipótot]] az országgyűlés nádorrá választotta, és az uralkodó a koronázási hitlevélben a nemesség ősi jogainak a betartására tett ígéretet, így leszerelve a II. József uralkodásának a vége felé kibontakozott rendi ellenállási mozgalmat. Ugyanakkor, a polgárság és az értelmiség egyes, korábban II. József reformjait támogató képviselőinek útján indított propaganda arról szólt, hogy a nemesség – a függetlenség és a magyarság hangsúlyozásával – valójában azt a maradiságot leplezi és védi, ami a társadalom többsége számára terhes.
Lipót egyébként megerősítette az 1606. évi [[Bécsi béke (1606)|bécsi béke]] és az 1645. évi [[linzi béke]] vallási, a protestánsokra kedvező rendelkezéseit, kiváltva ezzel az ellentmondást a katolikus klérus részéről.
Lipót, a porosz uralkodóval együtt, aláírta a [[pillnitzi nyilatkozat]]ot (1791), hogy a forradalmi Franciaország biztosítsa [[XVI. Lajos francia király|XVI. Lajos]] király személyi sérthetetlenségét, azaz testi épségét, de látva azt, hogy a radikalizálódó forradalmárok háborúra készülnek – 1792. február 7-én – francia támadás esetére, védelmi szövetséget kötött II. Frigyes Vilmos porosz királlyal, majd a megbetegedett Lipót hamarosan elhunyt.
===I. Ferenc===
1792-ben lépett a trónra [[I. Ferenc magyar király|I. Ferenc]] király, II. Lipót legidősebb fia és utóda, aki a Szent Római Birodalom utolsó császára (II. Ferenc néven), és az [[Osztrák Császárság]] első császára (I. Ferenc néven).
A forradalmi Franciaország, már 1792. április 20-án, hadat üzent Ferenc császárnak, megkezdődött a "végtelen" háborúskodás: a [[koalíciós háborúk]] korszaka, ideértve a [[napóleoni háborúk]]at is. A harcokat végül a [[bécsi kongresszus]] zárta le (1814-1815); [[Klemens Wenzel Lothar von Metternich|Metternich]] herceg vezetésével; a kongresszus döntései – egyebek mellett – stabilizálták a Habsburg-birodalom helyzetét Közép-Európában. 1815-ben orosz, porosz és osztrák részvétellel, a konzervatív-abszolutista monarchiák védelme érdekében, elkötelezve magukat a kölcsönös segítségnyújtás mellett, megalakították a [[Szent Szövetség]]et, amelynek 1848/49-ig meghatározó befolyása volt az európai politikai életben (a franciák 1818-ban csatlakoztak a szövetséghez).
A francia forradalom jakobinus eszméinek hatására, Magyarországon kibontakozott a [[Magyar jakobinus mozgalom|Martinovics-féle szervezkedés]], amit az államhatalom felszámolt, és hét vezetőjét kivégezték (1795). Ezután Ferenc király tovább erősítette a titkosrendőrséget és a cenzúrát, azonban – mivel a kormányzatnak az alapvető célja a feudális viszonyok fenntartása volt – az uralkodó a magyar nemességnek a Habsburg-birodalmon belüli, egyedülállónak minősülő kiváltságait (például adómentesség) megerősítette, és fennmaradt a Magyar Királyság rendi különállása. A nemesség támogatta is Ferencet a napóleoni háborúkban; nem fogadta el [[I. Napóleon francia császár|Bonaparte Napóleon]] taktikai okokból kibocsátott felhívását, hogy szakadjanak el a Habsburgoktól és kiáltsák ki Magyarország függetlenségét; sőt, nemesi felkelést hirdettek a franciák ellen, azonban a [[Győri csata|kismegyeri (győri) csatában]] vereséget szenvedtek a franciáktól (1809).
A francia-háborúk, eleinte, nem csak a nagybirtokosok, hanem a közép-nemesség számára is, jelentős haszonnal jártak, mert megnőtt a magyar mezőgazdasági termékek iránt a kereslet, ami e termékek árának az emelkedésévél járt. A kormányzat, a hadikiadások finanszírozása céljából, azonban fedezetnélküli papírpénzt bocsátott, ami igaz, hogy a pénz vásárlóerejének a romlásához vezetett (infláció), de a nemesség a földvásárlásokra és az egyéb, ehhez kapcsolódó kiadásokra felvett kölcsönöket, e papírpénzzel törleszteni tudta. A nemesség számára a gazdálkodásukban akkor jelentkeztek a nehézségek, amikor a kormányzat, a pénzromlás megállítása végett, többször leértékelte a pénzt (devalváció); sőt, a papírpénzt a forgalomból ki is vonta (1811, 1816). Ez a nemesség körében felzúduláshoz vezetett, azért is, mert Napóleon bukásával a háborúk véget értek, visszaesett a mezőgazdasági termékek iránt kereslet, és így e termékek ára is, a piac beszűkült. A nemesi elégedetlenség miatt, 1812 és 1825 között, az uralkodó nem hívta össze az országgyűlést, de ez az államirányításban, egyelőre, nem jelentett fennakadást.
Azonban 1825-re, a nemesi elégedetlenség a vármegyékben olyan erős ellenálláshoz vezetett, hogy Ferenc királynak össze kellett hívnia az országgyűlést: Ez lett a [[reformkor]] (1825-1848) kezdete, az [[1825–27-es pozsonyi országgyűlés|1825–27-es országgyűlés]], amelyen a "legnagyobb magyar", [[Széchenyi István]] gróf, felajánlotta egy évi jövedelmét egy "Tudós Társaság", azaz a [[Magyar Tudományos Akadémia]] felállítására. Az országgyűlésen – a "Tudós Társaság" felállításának elhatározásán kívül – más, modernizációt szolgáló döntést egyébként nem fogadtak el. Széchenyi a barátjával, [[Wesselényi Miklós (politikus, 1796–1850)|Wesselényi Miklós]] báróval, korábban tett angliai utazásának a tapasztalatai alapján, szembesült a magyarországi állapotok elmaradottságával, a polgárosodás hiányával. Hazatérését követően, a nyilvános tevékenységét, a magyar kulturális-művelődési és gazdasági fellendülés megvalósításának szentelte, meggyőződése volt, hogy csak a művelt ember tud helyesen gazdálkodni.
A magyar nyelv hivatalossá tétele ügyében, az [[1830-as pozsonyi országgyűlés|1830-as országgyűlés]] jelentett előrelépést, a magyar lett a bíráskodás nyelve.
Az [[1832–36-os pozsonyi országgyűlés|1832–36-os országgyűlés]] központi témájává a jobbágy-kérdés vált, különösen azért, mert az 1831-ben kirobbant, un. [[Kolerafelkelés|kolera-lázadás]], élesen rávilágított a legkiszolgáltatottabb társadalmi réteg helyzetének a megoldatlanságára, és arra, ez milyen veszélyeket rejt magában; az országgyűlés befejezését Ferenc azonban nem érte meg, 1835-ben meghalt.
===V. Ferdinánd===
I. Ferencet a fia követte trónon, [[V. Ferdinánd magyar király|V. (Jóságos) Ferdinánd]] király (osztrák császárként I. Ferdinánd).
A csökkent értelmi képességűnek tartott Ferdinánd uralkodása alatt ért végett az 1832-ben megkezdődött országgyűlés, konkrétan 1836-ban. Az országgyűlés egyik fontos kérdése volt a [[jobbágy]]ság helyzetének a rendezése, azonban végül az örökváltság kérdését (a jobbágy megválthassa földesurától az általa használt földet), hosszas huzavona után, elvetették. A reformpártiak azonban értek el eredményt, a jövőben a törvényeket – latin helyett – magyar nyelven kellett meghozni. Ez volt az első országgyűlés, amelyen részt vett – távollévő főurak képviselőjeként – [[Kossuth Lajos]], akiből – ahogyan hívei később elnevezték – "a magyarok Mózese" lett.
A szabadelvű Kossuth, politikai pályára lépve, az 1840-es évek közepétől, a reformpártiak (avagy reformellenzék) vezérévé vált. Határozottan kiállt a kötelező örökváltság mellett, akként, hogy a földesurakat megillető kártalanítást az állam viselje; továbbá, a polgárosodás elősegítése végett, a nemesi kiváltságoknak – így az adómentességnek – a megszűntetése és a törvény előtti egyenlőség mellett foglalt állást; de hangsúlyozva a társadalmi érdekegyeztetés fontosságát. A radikálisabb változtatás igényével fellépő Kossuth, az óvatos előrehaladást pártoló Széchenyivel szemben, a közvélemény szemében, a publicisztikai vitájuk győztese lett.
Közben, a reformok ügyében, annyi előrehaladás történt, hogy Ferdinánd szentesítette az 1839-40-es országgyűlésnek az önkéntes örökváltságról, majd az 1843-44-es országgyűlésnek a magyar nyelvet már teljes körben a Magyar Királyság hivatalos nyelvének, azaz, az államnyelvének minősítő törvényét.
1847-ben ült össze az 1848-ra áthúzódó, utolsó rendi országgyűlés, amelynek az 1848-as ülésszakára már rányomta bélyegét a "[[népek tavasza]]", az 1848-as forradalmi hullám (január Szicília, február Franciaország). Kossuth, a kedvező hangulatot kihasználva, március 3-án beterjesztette a következő felirati javaslatot, amit az országgyűlés elfogadott: Közteherviselés, jobbágyfelszabadítás kárpótlás mellett, a nép politikai jogokkal való felruházása, felelős magyar parlamenti kormány, és alkotmány a birodalom többi nemzete számára is.
1848. március 13-án kitört a [[Első bécsi forradalom|bécsi forradalom]], ennek hatására, másnap, V. Ferdinánd megígérte az alkotmányt és a teljes sajtószabadságot, az örökös tartományoknak. Március 15-én, Pesten győzött a vértelen [[1848–49-es forradalom és szabadságharc|forradalom]]; cenzúra nélkül kinyomtatták [[Petőfi Sándor]] [[Nemzeti dal]] című költeményét, és a [[márciusi ifjak]]nak a nemzeti és a polgári alapköveteléseit összefoglaló programját, a [[12 pont|tizenkét pontot]].
Előtte, március 14-én, azonban már az országgyűlés felsőtáblája is elfogadta a fentebb említett, március 3-i felirati javaslatot. Április 11-én, V. Ferdinánd szentesítette is az utolsó rendi országgyűlés törvényeit ([[áprilisi törvények]]), amelyek a polgári átalakulás jogi alapjai lettek; és [[Batthyány Lajos (miniszterelnök)|Batthyány Lajos]] gróf miniszterelnökségével, megalakult az első felelős magyar kormány, a [[Batthyány-kormány]]. Május 30-án, az utolsó erdélyi rendi országgyűlés, kimondta Erdély unióját Magyarországgal, az erről szóló törvénycikket, június 10-én, V. Ferdinánd szentesítette; megszűnt Erdélynek a [[Diploma Leopoldinum]] kiadása (1691) óta fennállt különállása. Július 5-én, Pesten, megkezdődött az első népképviseleti országgyűlésnek az ülése, a képviselők többsége a nemességből került ki.
1848 nyár végére, Európában már az ellenforradalmi erők kerültek fölénybe. A bécsi Udvarban is, a mindennapokban (azaz, nem „hivatalosan”) a „Kamarilla” névvel illetett társaság, a birodalom önkényuralmi központosítását kívánó politikusok és katonák váltak domináns szereplőkké, akik a tavaszi változások miatt, a Habsburg-monarchia szétesésétől tartottak, és ezért – célként – a magyarországi vívmányok felszámolását (is) kitűzték. A magyar kormány helyzetét rendkívül nehezítette a [[Magyarországi nemzetiségek 1848–49-ben|nemzetiségi kérdés]]. A forradalmi hullám hatására, egyes nemzetiségek vezető körei, vagy önállóságot, vagy valamilyen részleges autonómiát igényeltek; míg a magyar kormányzat – a politikai nemzetnek, azaz, a magyarnak, és az egységes államnak az elvét vallva – a politikai autonómiát elutasította, tartva az államnak a szétesésétől. Az Udvar a nemzetiségek helyzetét illetően kialakult ellentéteket, 1848/49-ben ki is használta:<ref>E szócikk nem tér ki az 1848/49-es, román, szerb és szlovák nemzeti követelésekre, valamint a román-magyar és a szerb-magyar fegyveres összecsapásokra.</ref>
Az Udvar híve, [[Josip Jelačić]] [[horvát bán]], a [[Magyar Királyság]]gal szemben, a horvátok nemzeti törekvéseit képviselve, elszakította Horvátországot Magyarországtól, azt állítva, hogy a magyar kormány a "szeparatista" törekvéseihez ragaszkodva, a birodalom szétesésére tör; ő viszont éppen a birodalom, a "hatalmas és szabad Ausztria" mellett elkötelezett, ezért fog fegyvert. A Batthyány és a Jelačić közötti közvetítések eredménytelenek voltak. Közben, augusztus 27-én, az osztrák kormány az V. Ferdinándhoz intézett emlékiratban azt állította, hogy az önálló magyar pénz- és hadügyminisztérium felállítása, ellentétes a [[Pragmatica sanctio|Pragmatica Sanctióval]], ezért meg kell ezen intézményeket szüntetni. Szeptember 11-én, Jelačić főserege átkelt a Dráván; Kossuthék számára nyilvánvalóvá lett, hogy az Udvar nem kívánja a horvát támadást leállítani; a képviselőház a honvédzászlóaljak felállításáról döntött. Szeptember 16-án, a képviselőház határozata alapján, Kossuth elnökletével, felállt az [[Országos Honvédelmi Bizottmány|Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB)]], ugyanis – még szeptember 11-én – a Batthyány-kormány lemondott. Szeptember 25-én Ferdinánd érvénytelenítette Batthyány miniszterelnöki kinevezését, és a Magyarországon állomásozó hadsereg főparancsnokának [[Lamberg Ferenc Fülöp]] grófot nevezte ki, akit Pesten, szeptember 28-án meglincseltek. Szeptember 29-én a honvédsereg a [[Pákozdi csata|pákozd-sukorói csatában]], döntő győzelmet aratott Jelačić felett, aki ez után Bécs felé elvonult.
V. Ferdinánd, az október 3-áról keltezett nyílt parancsban, feloszlatta a magyar országgyűlést, az országot a haditörvények hatálya alá rendelte, és – veresége ellenére – Jelačićot nevezte ki a magyarországi haderő főparancsnokának. Október 6-án Bécsben kitört – a március 13-i, illetve a május 14-i után – a [[Harmadik bécsi forradalom|harmadik bécsi forradalom (avagy októberi felkelés)]]. V. Ferdinánd és az Udvar [[Olomouc|Olmützbe]] menekült, a bécsi tömeg meglincselte [[Theodor Baillet von Latour]] grófot, a császári hadügyminisztert. V. Ferdinánd a teljhatalommal felruházott [[Alfred Candidus Ferdinand zu Windisch-Grätz]] herceget nevezte ki a császári haderő főparancsnokává, aki – október 30-án – [[Schwechati csata|Schwechatnál]] legyőzte a bécsi forradalmárok megsegítésével késlekedő magyar sereget, ami a bécsi forradalom bukását vonta maga után.
Windisch-Grätz sikere, megerősítette az Udvar "erős embereinek", a "Kamarillának" a pozícióit. E körbe tartózott Windisch-Grätz, Jelačić, az V. Ferdinánd által osztrák miniszterelnöknek kinevezett [[Felix zu Schwarzenberg]] herceg, aki a birodalom szélsőséges módon történő központosításának a híve volt, és az erőteljes [[Zsófia Friderika bajor királyi hercegnő|Zsófia]] főhercegné, [[I. Ferenc József magyar király|Ferenc József]] főhercegnek az édesanyja. Az volt az álláspontjuk, hogy az általuk gyengekezűnek tartott V. Ferdinánd, aki a népeinek alkotmányt adott, sőt, erre fel is esküdött, nem alkalmas a forradalmi erők, elsősorban a jogi keretekre ügyelő magyar vezetés elleni fellépésre, ezért új uralkodóra van szükség, akinek a kezét nem fogják kötni Ferdinánd vállalásai. El is érték azt, hogy december 2-án V. Ferdinánd lemondott, sőt, a trónutódlásról lemondott [[Habsburg–Lotaringiai Ferenc Károly főherceg|Ferenc Károly]] főherceg, Ferenc Józsefnek az apja; így lett Ferenc József az uralkodó, aki osztrák császárnak és magyar királynak nevezve magát, bejelentette a trónra lépését.
V. Ferdinánd ez után visszavonultan élt, 1875-ben hunyt el.
===I. Ferenc József===
====V. Ferdinánd lemondásától a szabadságharc bukásáig====
A magyar országgyűlés, 1848. december 7-én, nem ismerte el Ferenc József uralkodását, továbbra is V. Ferdinándot tartotta a törvényes uralkodónak, mivel magyar király csak az lehet, aki a magyar törvényekre megesküszik és megkoronáztatja magát.  December 14-én a Magyarországra érkezett Windisch-Grätz kiáltványt bocsátott ki, hogy nem a magyar nép, hanem a forradalmi kormány ellen harcol, és a jobbágyfelszabadítás érvényben marad. Az országgyűlés, 1849. január 1-én, Debrecenbe költözött, Budát és Pestet kiürítette, ahová Windisch-Grätz be is vonult, és [[Szőgyény-Marich László (jogász, 1806–1893)|Szőgyény-Marich Lászlót]] kinevezte a "magyarországi ideiglenes polgári közigazgatás" elnökévé. Január 20-án a magyarországi római katolikus püspöki kar többsége által aláírt pásztorlevél a császári hadsereg – így valójában Ferenc József – támogatására hívta fel a híveket. Közben Debrecenben az országgyűlés összeült, és az Országos Honvédelmi Bizottmány elkezdte a magyar nemzet szabadságharcának a szervezését, a Windisch-Grätz elleni harcok előkészítését; az országgyűlésben a harcot kilátástalannak tartó, ún. [[Békepárt]] egyértelműen kisebbségben volt.
A felek esetleges megegyezésének akadályát képezte az, hogy március 4-én Ferenc József kiadta – az egyébként hatályba sohasem lépett – ún. [[Olmützi alkotmány|olmützi (avagy oktrojált) alkotmányt]]. A császári pátens lényege szerint, a különállását elvesztő "magyarországi királyság", és a Magyarországról leválasztott Erdély, a Részek (Partium), Horvátország, Szlavónia, a Tengermellék, a határőrvidék, és a Bácskából, valamint a Temesközből szervezendő szerb vajdaság, az "egy és oszthatatlan ausztriai császárságnak" a részei. A pátens a nemzetiségek egyenjogúságáról is rendelkezett.
A honvédsereg, [[Görgei Artúr]] tábornok vezérletével, április 2-án megkezdte a május 21-ig tartó, dicsőséges [[tavaszi hadjárat]]ot, óriási sikereket aratva a császári erők ellen (hatvani, tápióbicskei, isaszegi, váci, nagysallói, komárom-szőnyi győzelem, [[Buda ostroma (1849)|Buda visszafoglalása]]), de teljes, döntő katonai sikert nem ért el; noha sikerült a Délvidéknek, és [[Bem József]] sikeres harcainak köszönhetően, Erdélynek a felszabadítása is; az ország nagy-részét a honvédcsapatok uralták. A sikerek hatására, és válaszul az olmützi alkotmányra, Kossuth a Habsburg-ház trónfosztására tett javaslatot. Április 14-én, a debreceni Nagytemplomban, az országgyűlésnek a népgyűléssé bővült ülése, a közhangulat nyomására, egyhangúlag kimondta Magyarország függetlenségét és a [[A Habsburg-ház magyar trónfosztásai|Habsburg–Lotaringiai-ház trónfosztását]], továbbá Kossuthot kormányzóelnökké választotta;<ref>Kossuth Lajos kormányzóelnökké választására tekintettel, megalakult az új kormány: 1849. május 2-án, [[Szemere Bertalan]] miniszterelnökkel az élen, hivatalba lépett a [[Szemere-kormány]].</ref> majd április 19-én elfogadta a Függetlenségi Nyilatkozatot. Kossuth, a trónfosztástól és a függetlenség kikiáltásától, egyrészt a Békepárt visszaszorítását, másrészt az európai nagyhatalmak Magyarország oldalán történő beavatkozását, de legalább az ország függetlenségének az elismerését várta; azonban az utóbbiakhoz fűzött várakozásai nem váltak valóra: Az európai helyzet kedvezőtlen volt, a szuverén magyar állam megteremtése szempontjából, az európai nagyhatalmak, az egyensúly fenntartása végett, a Habsburg-birodalom fennmaradását tartották szükségesnek, nem Magyarország függetlenségét.<ref>A napóleoni háborúkat lezáró békerendszer ([[Bécsi kongresszus|1815, bécsi kongresszus]]), nem változtatott Magyarország nemzetközi jogi helyzetén, a Magyar Királyság a Habsburg-birodalom része maradt. Továbbá: A korszak vezető nagyhatalmának, a Brit Birodalomnak (hivatalos nevén: az Egyesült Királyságnak), az Európát érintő külpolitikája, öt nagyhatalom (Anglia, Franciaország, a Habsburg-birodalom, az Orosz Birodalom és Poroszország) egyensúlyának a fenntartásán alapult, és a britek, az Orosz Birodalom feltartóztatásában, Ausztriával számoltak. Franciaország, a német egység megteremtésétől tartott, ebben erős Ausztriára számított, Poroszországgal szemben. Az Orosz Birodalomnak szintén nem állt érdekében Magyarország függetlensége, hiszen ez a birodalom lengyel alattvalói számára, követendő példa lett volna. A Szent Szövetség keretében, az Ausztria mellett történt orosz beavatkozás, nem is volt a brit politika ellenére: Ha a Habsburg-birodalom egységes, erős marad, akkor akadálya lesz a balkáni orosz előre-nyomulásnak; és ha Ausztriát az oroszok segítsége menti meg, annál jobb. Balkáni érdekösszeütközéskor ugyanis, az Orosz Birodalom és Ausztria szembefordulását, orosz részről, erősíti a neheztelés majd amiatt, hogy Ausztria annak ellenére nem tudja a balkáni befolyásukat elfogadni, hogy a segítségüket kérte (és kapta), a nagyhatalmi státuszának a fennmaradásához. Lord Palmerston, brit külügyminiszter ezért tájékoztatta [[Szalay László (jogász, 1813–1864)|Szalay Lászlót]], Kossuth angliai képviselőjét arról, hogy "a brit kormánynak Magyarországról csak mint az osztrák birodalom részéről van tudomása." (1848. december 13.). Kossuth 1849. évi londoni megbízottja, [[Pulszky Ferenc]], arról informálta Kossuthot, hogy az angolok "... erős Ausztriát akarnak mind az orosz, mind a német ellen, annyiban jó, hogy rendkívül ellenséges az orosz ellen." Továbbá, Lord Palmerston megjegyezte, "... Ausztria oly hatalom, melyet fel kellene találni, ha nem léteznék már, mint európai szükségességet, s Angolországnak szövetségesét keleten"; és tőle nem lehet többet várni, mint "legfeljebb rokonszenvét Ausztria politikájának mérséklésére". Az orosz beavatkozás kapcsán, a várható brit álláspontról érdeklődő cári követnek, Lord Palmerston által adott, a magyarokra utaló válasza közismert: "Talán igazuk van, de végezzenek velük gyorsan.". A szabadságharc bukását követő megtorlás miatt, Lord Palmerston rendkívül éles szavakkal elítélte az osztrákokat, amelyre válaszul – nem éppen diplomatikusan – Felix zu Schwarzenberg herceg, az osztrák miniszterelnök, a kanadai és az írországi szabadságmozgalmaknak a britek általi vérbe fojtására utalt. – Dr. Csermőy-Schneidt Ottó: Nagy magyar államférfiak, Budapest, 1996.; HAZA ÉS HALADÁS. A REFORMKORTÓL A KIEGYEZÉSIG (1790-1867). Encyclopaedia Humana Hungarica 07. [https://mek.oszk.hu/01900/01903/html/] - hozzáférés: 2023. június 18.; Pulszky Ferenc Londonba érkezik [https://rubicon.hu/kalendarium/1849-februar-28-pulszky-ferenc-londonba-erkezik] - hozzáférés: 2023. június 18.</ref>
Az osztrák politikusok, már 1849 márciusában foglalkoztak azzal, hogy segítséget kérnek Oroszországtól (a Szent Szövetség még fennállt), és ennek a kivitelezését, a sorozatos tavaszi vereségek, felgyorsították. Május 21-én, Varsóban, Ferenc József és [[I. Miklós orosz cár|I. Miklós]] orosz cár, véglegesen meg is állapodtak a magyarországi orosz intervencióban.<ref>Az ifjú Ferenc József, a középkorú Miklós cárt, ahogyan azt az orosz hagyomány követelte, kézcsókkal köszöntötte.</ref> Az orosz beavatkozást a brit kormány tudomásul vette, és június 15-én, mintegy kétszázezres hadsereg élén, [[Ivan Fjodorovics Paszkevics]] herceg benyomult Magyarország területére. Az orosz seregen felül, a május 30-án, a magyarországi császári hadak főparancsnokává kinevezett [[Julius Jacob von Haynau]] báró vezérlete alatt álló, körülbelül százhetvenezer fős sereg állt szembe, százötvenkettőezer honvéddel. Július 14-én Kossuth megkötötte [[Nicolae Bălcescu]] havasalföldi forradalmi vezetővel a magyar-román megbékélési tervezetet, de az eseményekben ez már nem jelentett fordulatot. Augusztus 9-én, a [[Temesvári csata|temesvári csatában]], Bem József döntő vereséget szenvedett Haynautól, két nappal később Kossuth lemondott a kormányzóelnöki tisztségről, a polgári és katonai hatalmat Görgei tábornokra ruházta, aki ezt átvette; és Kossuth az [[Oszmán Birodalom]]ba emigrált, a törökök nem adták ki őt az osztrákoknak. A kilátástalan helyzetben, augusztus 13-án, Világosnál, Görgei feltétele nélkül letette a fegyvert [[Fjodor Vasziljevics Rüdiger]] cári tábornok előtt ([[világosi fegyverletétel]]), a szabadságharc elbukott.
Augusztus 20-án, a korábbi, az augusztus 16-i, a szabadságharcosokkal szemben még "enyhe vizsgálatról" szóló határozatát megváltoztatva, a birodalmi minisztertanács végzetes döntést hozott: A testület, Ferenc József elnöklete alatt, az „egy kicsit akasztani kell, a kegyelem előtt” „nézetet” képviselő Felix zu Schwarzenberg hercegnek, a miniszterelnöknek az álláspontját elfogadva, úgy határozott, hogy a magyar „felkelés” politikai vezetőit és a császári hadsereg volt tisztjeit, haditörvényszék elé kell állítani; ezzel negligálták I. Miklós cárnak a kegyelem gyakorlására intő felhívását. A császári sereg főparancsnoka, Haynau báró, a „bresciai hiéna”, olyan felhatalmazást kapott, hogy a kormányzat jóváhagyása nélkül, halálos ítéletet nem hajtathat végre. Haynau azonban az uralkodóhoz intézett levelében (augusztus 26.), a megütközését fejezte ki amiatt, hogy akadályozzák őt az ítéletek végrehajtásában és engedtek neki: Az uralkodó az önálló intézkedésében (augusztus 29.<ref>Ferenc József utasítása Haynau részére: "Akaratom, hogy a halálbüntetést csak a legbűnösebb és legveszedelmesebb egyéneken hajtsák végre, és hogy ön a többiek esetében akként éljen az önre ruházott kegyelmezési joggal, hogy megfelelő szabadságvesztésbüntetéssel sújtsa őket. Azokról a személyekről, akiken a halálbüntetést végrehajtották, esetről esetre tegyen jelentést nekem. Ez a rendelkezésem egyébként csak a múltban elkövetett cselekményekre vonatkozik, és nem érinti a Magyarország területére kiterjesztett hadiállapot értelmében haditörvényszék vagy rögtönítélő bíróság elé tartozó, jövőben elkövetendő bűncselekményeket." AZ ARADI VÉRTANÚK. Válogatta, szerkesztette, az előszót és a jegyzeteket írta [[Katona Tamás (történész)|Katona Tamás]]. Budapest: Neumann Kht., 2001; [https://mek.oszk.hu/06100/06162/html/aradiv02859/aradiv02859.html] - hozzáférés: 2023. június 29.</ref>), és az újabb birodalmi minisztertanácsi ülés (augusztus 31.) a határozatában (amely határozat a jegyzőkönyv rövid időn belüli, de utóbb történt kijavításával került be a jegyzőkönyvbe), már csak azt követelték meg Haynautól, hogy utólag adjon jelentést a végrehajtott halálos ítéletekről; így is történt.<ref>Magyar Történelmi Emlékek. Értekezések. A véreskezű kamasztól Ferenc Jóskáig. I. Ferenc József és a magyarok. Szerkesztette: Fónagy Zoltán. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Budapest, 2018.; Franz Herre: Ferenc József élete és kora, Magyar Könyvklub, Budapest, 2000.</ref>
Haynau haditörvényszéke, jogalapként arra hivatkozva, hogy még V. Ferdinánd Magyarországot haditörvények hatálya alá helyezte (1848.október 3.), halálra ítélte Batthyány Lajos grófot, az első magyar miniszterelnököt, és tizenhárom honvédtisztet, ők az [[aradi vértanúk]];<ref>Az 1849. október 6-án kivégzett tizenhárom aradi vértanú: [[Kiss Ernő (altábornagy)|Kiss Ernő]] altábornagy, [[Aulich Lajos]], [[Damjanich János]], [[Dessewffy Arisztid]], [[Knezić Károly]], [[Lahner György]], [[Leiningen-Westerburg Károly]], [[Nagysándor József]], [[Poeltenberg Ernő]], [[Schweidel József]], [[Török Ignác]], [[Vécsey Károly]] vezérőrnagyok, és [[Lázár Vilmos (ezredes)|Lázár Vilmos]] ezredes. – Aradi vértanúk továbbá a szintén Aradon kivégzett [[Ormai Norbert]] ezredes (1849. augusztus 22.), [[Kazinczy Lajos]] ezredes (1849. október 25.), [[Ludwig Hauk]] alezredes (1850. február 19.), és az elborult elmével az aradi várbörtönben elhunyt [[Lenkey János]] vezérőrnagy (1850. február 8.). – A megtorlás első honvédtiszt áldozata a Temesváron, 1849. augusztus 20-án kivégzett [[Hruby Gyula]] őrnagy volt.</ref> akik – a korábbi, a császári seregbeli szolgálatuk ellenére –, nem tartották magukat esküszegőknek, ugyanis a támadó nemzetiségi (horvát, szerb, román), illetve osztrák csapatok ellen, a harcot felvevő magyar kormány, az V. Ferdinánd által szentesített, áprilisi törvények alapján működött (illetve 1848-ban, már nem is volt mindegyikük aktív katona, a császári seregben). Batthyány Lajos grófnak és az aradi tizenhármaknak a kivégzését október 6-ára időzítették, ugyanis egy évvel korábban, a bécsi forradalmárok ezen a napon lincselték meg Latour grófot, a birodalmi hadügyminisztert. A megtorlás, amely az egyéb súlyos büntetések mellett, száz-százharminc halálos ítélet végrehajtását jelentette, az európai közvéleményt felháborította. 1850. április 3-án a minisztertanács határozott is arról, hogy a haditörvényszékek működésének mielőbb véget kell vetni, és – arra való hivatkozással, hogy túllépte hatáskörét – július 6-án Haynaut visszahívták főparancsnoki tisztségéből, egyúttal nyugdíjazták; ahogyan Schwarzenberg miniszterelnök fogalmazott, „a borotvát már vissza lehet tenni a tokjába...”.
====A neoabszolutizmustól a kiegyezésig====
=====A neoabszolutizmus kezdetétől a Februári Pátensig=====
Magyarországon beköszöntött a neoabszolutizmus 1867-ig tartó korszaka.
Az ország polgári közigazgatásának a vezetője [[Karl von Geringer]] báró, teljhatalmú császári biztos lett (e megbízatását már 1849. júniusában megkapta Ferenc Józseftől). 1851-ben megkezdte működését a Magyarországi Császári-Királyi Helytartóság, az ideiglenes helytartó von Geringer lett; és ugyanekkor megalakult – a hat osztrák és két magyar tagból álló – Birodalmi Tanács. Még 1851-ben, Ferenc József [[Habsburg–Tescheni Albert főherceg|Albert]] főherceget kinevezte az ország katonai és polgári kormányzójává, aki 1852-ben átvette a helytartóság irányítását, 1860-ig. Ferenc József, 1851. december 31-én, császári pátenssel, hatályon kívül helyezte – a valójában hatályba sohasem lépett – olmützi alkotmányt, kihirdetve császári egyeduralmát; továbbá – Felix zu Schwarzenberg herceg halála után (1852) – átvette a miniszterelnöki teendőket. A császári kormányzatban [[Alexander Bach]] volt a belügyminiszter, hozzátartózott a polgári közigazgatás irányítása. A központosítás jegyében ([[Bach-korszak]]), a magyarországi hivatalokba a birodalom más részeiből származó tisztségviselőket neveztek ki, ugyanis az önkényuralom elleni tiltakozás jeleként, a birtokos nemesség jelentős része nem vállalt hivatalt, hanem – [[Deák Ferenc (igazságügy-miniszter)|Deák Ferencnek]], a Batthyány-kormány igazságügy-miniszterének, "a haza bölcsének" a példáját követve – "belső emigrációba" vonult vissza, ez volt a [[passzív ellenállás]]. A közvélemény az idegen, de a hivatalt vállaló magyar tisztviselőket is, "[[Bach-huszárok]]nak" hívta.
A neoabszolutizmus rendszere – nyilvánvalóan – szabadságjogokat nem biztosított, de több, a polgári modernizációt szolgáló intézkedést vezetett be, amelyek a századeleje óta csírázó polgári világnak a fejlődését szolgálták, igaz, felemás módon, ugyanis a kormányzat ezekkel is a dinasztikus hatalmi célokat, az egységesítést kívánta szolgálni. Az 1848-ban elfogadott közteherviselésre tekintettel, új adórendszert vezettek be, továbbá földkatasztert, aranykorona-értékét és telekkönyvet; felállították a pénzügyőri szervezetet. Az 1853-ban kiadott "úrbéri pátens" és a "kárpótlási és földtehermentesítési nyílt parancs" az 1848-as [[jobbágyfelszabadítás]] végrehajtását szolgálta. A polgári tulajdonviszonyok megszilárdulását elősegítette az [[ősiség]] eltörlésének a megerősítése. Korszerűsítették a rendvédelmet (ebben az időszakban elterjedt a betyárbűnözés), az igazságszolgáltatást megyei szinten is leválasztották a közigazgatásról; az osztrák polgári törvénykönyv átvétele az üzleti viszonyok korszerűbb jogi szabályozását biztosította. Céhek még működhettek, de biztosították az iparűzés szabadságát, és felálltak a kereskedelmi- és az iparkamarák. 1851-ben teljesen megszüntették az Ausztria és a Magyarország közötti belső, azaz, a birodalmon belüli vámhatárt, amit még [[Mária Terézia magyar királynő|Mária Terézia]] királynő vezetett be <ref>
[https://hu.wikipedia.org/wiki/Habsburg-h%C3%A1z#A_korm%C3%A1nyz%C3%A1s] - hozzáférés: 2023. június 18.</ref>: Ez az intézkedés kedvezett a magyar mezőgazdasági termékek kivitelének, ugyanakkor hátrányos volt a még csak kialakuló magyar gyáriparnak, mert nehezítette a versenyt a fejlettebb osztrák és cseh iparral.
A neoabszolutizmus rendszerét azonban a külpolitikai, illetve a katonai kudarcok, valamint a pénzügyi nehézségek egyre jobban aláásták. Az 1853-ban kirobbant [[krími háború]]ban, Ferenc József elfordult I. Miklós cártól, ugyanis – az olasz tartományok megtartása reményében, és az ehhez adandó angol és francia támogatásban bízva – 1854. december 2-án, Oroszország ellen, Angliával és Franciaországgal kötött szövetséget, és a birodalom határán olyan katonai csapatösszevonásokat hajtott végre, amellyel jelentős orosz erőket vont el a Krímben zajló harcoktól; a Szent Szövetség szétesett.<ref>1855. március 2-án, teljesen váratlanul meghalt I. Miklós cár, a szentpétervári udvar Ferenc Józsefet hibáztatta az uralkodó haláláért, mondván, a cár szíve azért „szakadt meg”, mert I. Miklós nem tudta feldolgozni a "hálátlanságot", azt, hogy az általa kedvelt és segített Ferenc József ellene fordult. A Habsburgokkal korábban jó kapcsolatokat ápoló Romanovok, a kapcsolatok fenntartása ellenére, lassan eltávolodtak a Habsburgoktól, ami a XX. század elejére nyilvánvaló lett. Franz Herre: Ferenc József élete és kora, Magyar Könyvklub, Budapest, 2000.</ref>
Ferenc József e fordulata nem járt az általa várt eredménnyel. 1859-ben az Osztrák Császárság preventív céllal háborút indított a [[Szárd Királyság|szárd-piemonti]]–[[Második Francia Császárság|francia]] szövetség ellen, azonban a formálisan Ferenc József fővezérlete alatt álló császári csapatok a [[szárd–francia–osztrák háború]]ban súlyos vereséget szenvedtek, és az osztrákok elveszítették Lombardiát; egyik nagyhatalom sem támogatta Ausztriát: Anglia semleges maradt és az Orosz Birodalom is távol tartotta magát a konfliktustól. A francia és piemonti sikerben, valamint segítségben bízva, Párizsban, 1859. május 6-án Kossuth Lajos, [[Teleki László (politikus, 1811–1861)|Teleki László]] és [[Klapka György (tábornok)|Klapka György]], megalakították az emigráns magyar kormányt, a [[Magyar Nemzeti Igazgatóság]]ot, de csalatkozniuk kellett, a harcoknak hamar vége lett: [[III. Napóleon francia császár|III. Napóleon]] császár találkozott Ferenc Józseffel, pár nappal később a két császár megkötötte a [[villafrancai fegyverszünet]]et, a franciák és az osztrákok számára véget értek a harcok. III. Napóleon nem kívánta az Osztrák Császárságot felszámolni, csak Itáliában legyőzni, ez sikerült is neki.
A hadszíntéri vereséggel egy-időben, a birodalom a pénzügyi csőd szélére került, a felduzzasztott hivatalnok-állománynak és a hadseregnek a fenntartása erőn-felüli kiadásokra késztette a birodalmat, amelynek – parlamentnek felelős kormány hiányában – nem volt hitele az európai pénzpiacon. Ferenc József a kormányzati munkát úgy kívánta hatékonyabbá tenni, hogy Alexander Bach belügyminisztert felmentette (1859. augusztus), és miniszterelnökké Johann Bernhard von Rechberg grófot nevezte ki, akit a minisztertanács a magyar politikusokkal való tárgyalásokra felhatalmazott: A császári erők itáliai vereségének hatására, Magyarország forrongott, az önkényuralmi rendszert kritizáló röpiratok és falfeliratok jelentek meg, az egyházi- és a kulturális események, avagy a temetések, többször tiltakozásokká váltak, mint az országos gyász Széchenyi István öngyilkosságát (1860. április 8.) követően; de volt, ahol tüntetések robbantak ki.
Ferenc József, a birodalom válságos helyzetének enyhítése céljából, 1860. október 20-án kibocsátotta az [[Októberi diploma|Októberi Diplomát]]. Az uralkodó, lényegében véve, a birodalom igazgatásában, az 1848 előtti helyzethez tért vissza (például a Magyarországi Császári-Királyi Helytartóság helyett, a [[Helytartótanács|Magyar Királyi Helytartótanács]] visszaállítása); a közjogi viszonyokat a korlátozott alkotmányosság és a föderalizmus irányába alakítva, az egyes országok törvényhozó testületeinek újjászervezését, és ezeknek a tagjaiból választott Birodalmi Tanácsnak a felállítását előirányozva. Hiába lett a Helytartótanács elnöke 1860. novemberben [[Mailáth György (országbíró, 1818–1883)|Mailáth György]], az 1848 előtti, ún. újkonzervatívok egyik prominens képviselője; a magyarországi feszültségeken az újkonzervatívok sem tudtak úrrá lenni. A mértékadó hazai politikusok, így Deák Ferenc és köre, éppen úgy, mint az emigránsok, elutasították az Októberi Diplomát, az 1848 előtti állapotokhoz történő visszatérést.
Az uralkodó erre, 1861. február 26-án, kibocsátotta a [[Februári pátens|Februári Pátenst]], amelynek a készítője [[Anton von Schmerling]] lovag, államminiszter volt. E rendelkezéssel, Ferenc József visszatért az alkotmányos centralizációhoz. A Birodalmi Tanácsot, amely a birodalom központi parlamentje lenne, a tartományi törvényhozó testületekkel szemben, még több jogkör illette volna meg, mint amit az Októberi Diploma biztosított e testületnek. A Birodalmi Tanácsba (háromszáznegyvenhárom tag) Magyarország nyolcvanöt, Erdély huszonhat és Horvátország kilenc képviselőt küldött volna.
=====A Februári Pátenstől a kiegyezésig=====
Ferenc József, a Februári Pátensben szabályozott államrendszer elfogadása céljából, összehívta az országgyűlést, a képviselőválasztásra 1861. márciusban és áprilisban került sor. Szinte valamennyi képviselő elutasította mind az Októberi Diplomát, mind a Februári Pátenst, ragaszkodva az 1848-as állapotok helyreállításához. A már itthon tartózkodó Teleki László vezette Határozati Párt ezt országgyűlési határozatban, míg a Deák Ferenc vezette Felirati Párt az uralkodóhoz intézett felirat, felterjesztés formájában kívánta kifejezni. A Határozati Pártnak, a parlamenti képviselői közül, azonban egyre többen aggályoskodtak, az uralkodóval való egyezkedést visszautasító programjuk helyességét illetően, és Teleki László, érzékelve azt, hogy a párttársai közül sokan nem állnak szilárdan mögötte, az öngyilkosságba menekült (1861. május 8.). Az országgyűlés végül Deák felirati javaslatát fogadta el, azzal a módosítással, hogy addig nem foglalkozik V. Ferdinánd lemondásával, amíg nem lesz magyar kormány és az ország területi integritása nem áll helyre: A neoabszolutizmus bevezetésével ugyanis Erdélyt, Horvátországot és Fiumét leválasztották Magyarországról, képviselőik nem is voltak jelen az országgyűlésben. Ferenc József a felirati javaslatot nem fogadta el, az országgyűlést feloszlatta (1861. augusztus 22.) és – kijelentése szerint "provizórikusan", "ideiglenes jelleggel" –, de visszatért az egyeduralomhoz.
1862-ben, Kossuth Lajos vezetésével, az emigránsok vezetői elkészítették a [[Dunai államkonföderáció|Dunai Konföderáció]] tervezetet: Magyarország, Horvátország, Szerbia és a román fejedelemségek egyenrangú szövetsége alkotná az államszövetséget, a szövetkezés Magyarország határait nem érintené, de Erdély lakosai népszavazáson döntenének arról, hogy Magyarországgal közös államot alkotnak-e, avagy perszonálunió kötné össze őket; a főváros – felváltva – Belgrád, Bukarest, Pest és Zágráb lenne. A tervet a Határozati Párt vezetői értekezlete (1862) elutasította (csak a párt balszárnya rokonszenvezett az elképzeléssel); és – tulajdonképpen a Felirati Párt nevében – [[Eötvös József (író)|Eötvös József]] báró is elvetette. Az országgyűlés elé – még 1861-ben – az általa választott "Nemzetiségi Bizottmány" azt a javaslatot terjesztette, hogy a nemzetiségek egyenjogúak, a nemzetiségi igényeiket szabadon érvényesíthetik, de Magyarország politikai egységén belül.
1864 kérészéletű katonai sikert hozott a birodalomnak, a [[porosz–osztrák–dán háború]] porosz–osztrák győzelemmel ért véget; a neoabszolutista rendszer problémái nem oldódtak meg; de – a Habsburg-ellenes megmozdulások, illetve szervezkedések ellenére – a magyarországi közvéleményben lassú változás következett be: A magyar közvélemény többségének nem nyerte meg a tetszését Kossuth konföderációs terve, inkább a Béccsel, mint a Belgráddal, vagy a Bukaresttel történő egyezkedést pártolták; a passzív ellenállás kezdett kimerülni, hiszen a birtokos nemességet a jobbágyfelszabadítás során elveszített úrbéri birtokok miatt megillető kárpótlás késett, anyagi biztonságot a hivatalvállalás szolgáltathatott; az európai politikai színtéren az 1848/49-es helyzet, lényegében véve, fennmaradt, nem történt olyan érdemi változás, ami a szuverén Magyarország megteremtését lehetővé tenné, a tőkeszegény hazai gazdaság elszigetelődött Európától; ez az elmaradott állapot állandósult volna, ha Magyarországról nem magyar politikusok döntenek.
Deák Ferenc kitűnően érzékelte a hazai közhangulat változását; de egyre több osztrák politikus is belátta azt, hogy Magyarország nem fogja elfogadni a birodalmi centralizációs terveket, azokat nem lehet a magyar alkotmányossággal összeegyeztetni. Deák, 1865. április 16-án, megjelentette a híres, később "húsvéti cikknek" nevezett írását, amely szerint: "Készek leszünk mindenkor törvény szabta úton saját törvényeinket a birodalom szilárd fennállhatásának biztonságával összhangzásba hozni.". Ferenc József, 1865. december 14-én, megnyitotta az országgyűlést, amelyben a [[Deák-párt]] többséget alkotott. A megegyezéstől ekkor még távol voltak a felek, a folyamatot súlyos osztrák katonai vereség gyorsította fel: Az 1866-ban lezajlott [[porosz–osztrák–olasz háború]] döntő porosz győzelmet hozott <ref>A porosz haderő kötelékébe tartózott Klapka György egykori honvédtábornok egysége, a Klapka-légió. Mielőtt az egység a magyar határhoz ért volna, a poroszok visszarendelték őket, mert már az osztrákokkal békét kötöttek. A légió, ennek ellenére, behatolt Trencsén vármegyébe, de pár nap elteltével elhagyták az országot, látták, hogy a vállalkozásuk eredménytelen, a lakosság támogatására nem számíthattak. – A porosz-osztrák konfliktus azt volt hivatott eldönteni, hogy porosz vezetéssel, a kisnémet egység, avagy osztrák vezetéssel, a nagynémet egység valósuljon-e meg.</ref>, az Osztrák Császárság kiszorult a [[Német Szövetség]]ből, sőt, az olasz harctéri sikerek ellenére, Ausztriának le kellett mondania [[Velence (Olaszország)|Velencéről]]; területileg Magyarország lett a Habsburg-birodalom nagyobb része, az Udvar számára fontossá vált a belső viszonyok mielőbbi megszilárdítása.
Deák Ferenc, illetve az emigrációból hazatért [[Andrássy Gyula (politikus, 1823–1890)|Andrássy Gyula]] gróf, valamint a Ferenc József közötti tárgyalások felgyorsultak, az uralkodót, a magyar fél számára kedvezően befolyásolta a magyarokkal rendkívül szimpatizáló felesége, [[Wittelsbach Erzsébet magyar királyné|Erzsébet]] császárné ("Sissi"). Miután a felkérést Deák elhárította, Ferenc József 1867. február 17-én Andrássy Gyulát nevezte ki miniszterelnöknek, megalakult az [[Andrássy-kormány]]; az első felelős magyar kormány, 1848/49-et követően. A magyar és az osztrák fél közeledését elősegítette az is, hogy az 1867. február 7-én kinevezett osztrák miniszterelnök, [[Friedrich Ferdinand von Beust]] gróf a mielőbbi megállapodást pártolta. A magyar országgyűlés képviselőháza elfogadta az 1867. évi XII. törvénycikket a közös ügyekről; a közös államnak a közösen történő védelmének az elvéből következően, a hadügy, a külügy és az ezek viteléhez kapcsolódó pénzügy a közös ügy. Létrejött Ausztria és Magyarország között a [[kiegyezés]], amelynek eredményeképpen – alkotmányos monarchiaként – megalakult a dualista [[Osztrák–Magyar Monarchia]] (a továbbiakban: Monarchia). Június 8-án Ferenc József osztrák császárt magyar királlyá, feleségét, Erzsébet császárnét, magyar királynévá koronázták; az uralkodó a politikai vagy sajtóügyekben elítélteket közkegyelemben részesítette. <ref>Ferenc József formálisan sohasem kért bocsánatot a megtorlásáért, de – ahogyan arra Ligeti Dávid, a  VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár történésze is rámutatott –, idővel több jelét adta annak, hogy megbánhatta ([https://magyarnemzet.hu/belfold/2019/10/ferenc-jozsef-soha-nem-kert-bocsanatot] - hozzáférés: 2023. június 18.). Ilyen jelek lehettek a következők: Erzsébet királyné [[Horváth Mihály (történész)|Horváth Mihály]] püspök-történészhez: "Higgye el, hogyha hatalmunkban állana, férjem és én volnánk az elsők, akik Batthyány Lajost és az aradi vértanúkat ismét életre keltenők." (Halász Imre: Egy letűnt nemzedék. Gróf Batthyány Lajos. Nyugat, 1910. 18. szám, [https://epa.oszk.hu/00000/00022/00064/01816.htm] - hozzáférés: 2023. június 18.) A koronázási ajándékot, százezer forintot, teljes egészében a szabadságharc honvédjeinek az árvái és özvegyei között osztották szét. Az 1894-ben elhunyt Kossuth Lajos, bár állami temetésben nem részesülhetett, holttestét a család, Ferenc József döntése alapján, vámmentesen hozhatta haza. Az uralkodó 1904-ben arra utasította gróf [[Tisza István (miniszterelnök)|Tisza István]] miniszterelnököt, hogy várja a javaslatait II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozatalát illetően; Rákóczinak és bujdosótársainak hamvait 1906-ban ünnepélyesen haza is hozták.</ref>
Kossuth Lajos a Deák Ferenchez intézett nyílt levelében, a [[Cassandra-levél|Kasszandra-levélben]] (megírása 1867. május 22.), a kiegyezést elutasította. Kossuth álláspontja szerint, a közös ügyek miatt, ami a Habsburgokkal való kiegyezést jelenti, Magyarországnak a sorsa már a birodalom sorsától függ; a birodalom pedig hamarosan összeomlik, a nemzetiségek követelései alatt, és ez a birodalmat támogató Magyarországnak is az összeomlásával jár. Kossuth, még a Kasszandra-levél megírása előtt, 1867 tavaszán írta, hogy "... az osztrák sas átokterhes társasága gyengékké teszen ..., 's nem hágy fel számunkra más dicsőséget, mint hogy mi legyünk a máglya, melyen az osztrák sas megégettetik, – égve magunk is.” <ref>KOSSUTH LAJOS ÜZENETEI. [[Szabad György]] összeállítása. Budapest: Neumann Kht., 2004; [http://mek.niif.hu/04800/04882/html/szabadku0182.html] - hozzáférés: 2023. június 25.</ref>. Deák, nyilvánvalóan, más álláspontot képviselt: Szerinte, akik Ausztria felbomlását óhajtják, azok ezt nem magyar érdekből kívánják; Magyarország nem tudna fennmaradni a hatalmas német és orosz birodalom között; a közös ügyek meg nem teszik Magyarországot csekély autonómiával bíró osztrák tartománnyá. A konkrét történelmi helyzetben, a kossuthi bírálat, a magyar politika számára nem mutatott fel reális alternatívát, hiszen az európai hatalmi egyensúlyban nem történt elmozdulás 1848/49-hez képest; és Kossuthnak az Európát érintő változtatási elképzelései (a Dunai Konföderáció terv) a nagyhatalmaknak a tetszését nem nyerték el, de a magyar közvélemény többsége sem pártolta. <ref>HAZA ÉS HALADÁS. A REFORMKORTÓL A KIEGYEZÉSIG (1790-1867). Encyclopaedia Humana Hungarica 07. [https://mek.oszk.hu/01900/01903/html/] - hozzáférés: 2023. június 18., [https://rubicon.hu/kalendarium/1867-majus-22-kossuth-lajos-megirja-a-cassandra-levelet] - hozzáférés: 2023. június 18. – A [[Trianoni béke|trianoni megállapodás]] alapjául szolgáló körülmények nem vetíthetők vissza 1867-re, ez történelmietlen; ennek ellenére gyakran felmerül a Kasszandra-levél látnoki előrelátásnak tekintése, különösen Trianon óta.</ref>
====A kiegyezéstől I. Ferenc József haláláig====
=====A dualista állam=====
A kiegyezéssel létrejött Monarchiában Ausztriát és Magyarországot külön parlament és külön felelős kormány irányította; Magyarországot "alkotmányos közjogi és önkormányzati önállóság" illette meg; a két ország belügyeit önálló minisztériumok intézték. A közös ügyek, azaz a hadügy és a külügy; továbbá a hadügy, valamint a külügy viteléhez kapcsolódó pénzügyek intézése tartózott a közös hadügy-, külügy- és pénzügyminiszterekre (de a közös védelem körébe nem tartozó hadügyi és pénzügyi feladatok ellátása a magyar – illetve az osztrák – honvédelmi (hadügy) miniszter, illetve pénzügyminiszter hatáskörébe tartozott). A közös miniszterek az osztrák és a magyar parlamentből, egyenlő taglétszámmal, évente választott delegációknak voltak felelősek, amely bizottságok állapították meg a közös költségek viselésének az arányát a két ország között: A Magyar Királyságot először 30%-os arányban, később 36,4%-os arányban terhelte a közös ügyek költségeinek a viselése, de a Magyar Királyság átvállalta az Osztrák Császárság államadósságának egy jelentős részét. Ausztria és Magyarország között kereskedelmi- és vámszövetség jött létre, amely tíz évenként megújítandó, ez volt a "gazdasági kiegyezés"; a Monarchia mind a kivitel, mind a behozatal vonatkozásában, vámegységet alkotott. Idővel közös lett a pénz (a korona), majd a jegybank is.<ref name="Mitták Ferenc 2000">Mitták Ferenc: 1000 év – 100 híres történelmi személy, Szent Istvántól Antall Józsefig, Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft., Debrecen, év nélkül. (2000)</ref>
A közös uralkodót, Ferenc József császárt és királyt, továbbra is jelentős jogosítványok illették meg: Ő volt a hadsereg főparancsnoka (a Magyar Királyi Honvédség a közös, a Császári és Királyi Hadseregbe tagolódott be; a magyar országgyűlést az újoncmegajánlás illette meg); ő nevezte ki és bocsátotta el a minisztereket, szentesítette a törvényeket, az elfogadott törvényekkel kapcsolatban vétójog illette meg, az országgyűlést feloszlathatta.
1868-ban Ferenc József szentesítette az Erdélyt Magyarországgal egyesítő törvényt, továbbá a "nemzetiségi egyenjogúság" tárgyában hozott törvényt, amelynek értelmében, Magyarországon egy politikai nemzet van, az egységes és oszthatatlan magyar nemzet, amelynek a hon valamennyi polgára az egyenjogú tagja, bármelyik nemzetiséghez is tartozzon. A korabeli Európában liberálisnak minősülő nemzetiségi törvény kidolgozója [[Eötvös József (író)|Eötvös József]] báró volt.
Szintén 1868-ban szentesítette az uralkodó a [[magyar–horvát kiegyezés]]ről szóló törvényt. Horvát-Szlavónország államközösségbe került Magyarországgal, mint a [[Szent István Koronájának Országai|Magyar Szentkorona tagországa]], de külön területtel rendelkező politikai nemzetként. Fiume (Rijeka) városa vonatkozásában, Ferenc József rendelete alapján, 1870-ben jött létre az 1918-ig tartó "fiumei provizórium"; a kikötőváros a Magyar Szentkoronához csatolt külön testként ("corpus separatum") a magyar kormány fennhatósága alá került; az "ideiglenességben" – a Monarchia fennállása alatt – nem történt változás.
Több jogszabályt alkottak és intézkedést hoztak az általános állampolgári jogok biztosítása céljából; továbbá a polgári állam kiépülését szolgálta az, hogy 1869-ben elfogadott törvénnyel, a bíráskodást leválasztották a közigazgatásról, létrejött a független igazságszolgáltatás szervezete, a különböző szintű királyi bíróságokból; a bíró, a közvádló és a védő személyének szétválasztását a királyi ügyészség felállítása (1871) teremtette meg.<ref>KETTŐS KÖTÖDÉS. AZ OSZTRÁK-MAGYAR MONARCHIA (1867-1918). Encyclopaedia Humana Hungarica 08. [https://mek.oszk.hu/01900/01905/html/] - hozzáférés: 2023. június 18.</ref>
[[Tisza Kálmán]], a Monarchia leghosszabb ideig kormányon lévő miniszterelnöke, a Ferenc József elnökletével, 1890. március 8-án tartott minisztertanácsi ülésen, a honossági törvény módosítását javasolta, hogy Kossuth Lajos magyar állampolgársága megmaradhasson: Az 1879-ben elfogadott törvény szerint, ha a külföldön élő magyar állampolgár, a törvény hatályba lépésétől számított tíz éven belül, nem kéri az állampolgársága fenntartását, akkor elveszíti azt. Kossuth ezt nem kérte, hiszen ez elveinek feladását jelentette volna. A magyar minisztertanács azonban Tisza javaslatát nem támogatta, mire Tisza lemondott a miniszterelnöki tisztségről, amit az uralkodó elfogadott.
A viszonylag széleskörű jogosultságai ellenére, nem volt jellemző az uralkodó közvetlen beavatkozása a magyarországi belpolitikába, a kormányváltások szinte zökkenő mentesek voltak,<ref>Magyar kormányok az 1905-1906-os válság előtt (1867-től): [[Andrássy-kormány]], [[Lónyay-kormány]], [[Szlávy-kormány]], [[Bittó-kormány]], [[Wenckheim-kormány]], [[Tisza Kálmán-kormány]], [[Szapáry-kormány]], [[első Wekerle-kormány]], [[Bánffy-kormány]], [[Széll-kormány]], [[első Khuen-Héderváry-kormány]], [[első Tisza István-kormány]]. Az 1905–1906-os válság kormányai: [[Fejérváry-kormány]], [[második Wekerle-kormány]]. Az 1905–1906-os válságot követő kormányok, Ferenc József haláláig (1916): [[második Khuen-Héderváry-kormány]], [[Lukács-kormány]], [[második Tisza István-kormány]].</ref> kivéve az [[1905–1906-os magyarországi belpolitikai válság|1905–1906-os belpolitikai válságot]]: 1905-ben az 1875 óta kormányzó [[Szabadelvű Párt]] először szenvedett vereséget az országgyűlési választásokon, amelynek a győztese a választási koalíciót alkotó [[szövetkezett ellenzék]] lett, élén a [[Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt]]tal. A koalíció programjának több pontja az 1867-es kiegyezés megkérdőjelezését jelentette (gyakorlatilag csak perszonáluniót kívántak Ausztria és Magyarország között), ezért Ferenc József, negligálva a választás eredményét, nem volt hajlandó az ellenzék programját végrehajtó kormányt kinevezni. Az uralkodó 1905. június 18-án [[Fejérváry Géza|Fejérváry Gézát]], a királyi darabont-testőrség parancsnokát nevezte ki miniszterelnöknek, így alakult meg a többségében parlamenten kívüli tagokból álló [[Fejérváry-kormány]], az ún. "darabont-kormány", ami általános felháborodást keltett, a kormányt egyik parlamenti párt sem támogatta. Fejérváry szeptember 12-én lemondott, ezt Ferenc József elfogadta. Szeptember 23-án az uralkodó és a győztes ellenzéki koalíció vezéralakjainak, [[Andrássy Gyula (politikus, 1860–1929)|ifjabb Andrássy Gyula]] grófnak, [[Apponyi Albert]] grófnak, [[Bánffy Dezső (miniszterelnök)|Bánffy Dezső]] bárónak (ő 1906. márciusban kilép a koalícióból), [[Kossuth Ferenc]]nek (Kossuth Lajos fiának) és [[Zichy Aladár]] grófnak, a mindössze öt perces megbeszélése eredménytelen maradt. Ferenc József október 18-án ismét Fejérváryt nevezte ki miniszterelnöknek; a kormányprogramba bekerült a választójog bővítése, ami ekkor már a magyarországi belpolitika egyik legfontosabb kérdése volt. A Fejérváry-kormány azonban az általános és titkos választójog bevezetésének az ígéretével sem kapott támogatást; és végül Ferenc József utasítására, 1906. február 19-én [[Nyíri Sándor]] teljhatalmú királyi biztos az Országgyűlést feloszlatta, a parlamentet katonaság szállta meg, az ellenzéki többség koalíciójának a kormányalakítási joga elenyészett. A hatalomba kerülésre várakozó koalíció kifáradt, a vezetőik már nem láttak reményt arra, hogy az eredeti követeléseiket kivitelezhetik (március 16-án a kormány feloszlatta a koalíció vezérlőbizottságát<ref>Az ellenzéki koalíció vezérlő bizottsága 1904. november 19-én alakult meg, összetétele az idők folyamán változott. Tagjai voltak, többek között: [[Kossuth Ferenc]], [[Justh Gyula (politikus)|Justh Gyula]], [[Thaly Kálmán]], [[Polónyi Géza]], [[Barabás Béla (jogász)|Barabás Béla]], [[Ugron Gábor (politikus, 1847–1911)|Ugron Gábor]], [[Apponyi Albert]], [[Batthyány Tivadar]], [[Zichy Aladár]], [[Vázsonyi Vilmos]], [[Bánffy Dezső (miniszterelnök)|Bánffy Dezső]], [[Hock János (katolikus pap)|Hock János]], [[Rakovszky István (politikus)|Rakovszky István]], [[Eötvös Károly]], [[Károlyi István (politikus, 1845–1907)|Károlyi István]], [[Szederkényi Nándor]], [[Andrássy Gyula (politikus, 1860–1929)|ifjabb Andrássy Gyula]] és [[Darányi Ignác (politikus)|Darányi Ignác]]. Eötvös Károly: HARCZ AZ ALKOTMÁNYÉRT, Budapest, MXMIX, Révai Testvérek., [https://nkerepo.uni-nke.hu/xmlui/bitstream/handle/123456789/15598/00073270.pdf] - hozzáférés: 2023. június 24.</ref>), és a koalíció vezetői 1906 április elején megállapodtak (paktumot kötöttek) az uralkodóval; Ferenc József fogadta is a koalíció vezetőit, Kossuthot és ifjabb Andrássyt.<ref>A megállapodás előkészítésében vezető szerephez jutott [[Barabás Béla (jogász)|Barabás Béla]] és [[Polónyi Géza]], ő később igazságügy-miniszter lett. – Apponyi Albert grófnak a visszaemlékezései szerint (gróf Apponyi Albert: Emlékirataim, Helikon Kiadó, Budapest, 2016), 1906 április elején, Ferenc József őt is fogadta; sőt,  másokat is fogadott, nemcsak ifjabb Andrássyt és Kossuthot. (Apponyi és "mások" fogadása, úgy tűnik, azonban már a [[második Wekerle-kormány]] tagjainak az eskütételéhez kapcsolódott.)</ref> A koalíció, tulajdonképpen, a választási programját feladta, viszont Ferenc József felmentette Fejérváry miniszterelnököt és kormányát (április 8.); egyidejűleg a hozzá való lojalitását már bizonyított [[Wekerle Sándor (miniszterelnök)|Wekerle Sándort]] kinevezte miniszterelnöknek, megalakult a [[második Wekerle-kormány]], amelyben az ellenzéki koalíció pártjainak a vezéralakjai (ifjabb Andrássy, Apponyi, Kossuth és Zichy) miniszterek lettek; de a kormánytagok többsége, maga Wekerle is, a Szabadelvű Pártból kilépettek alkotta [[Országos Alkotmánypárt]] tagjai voltak; a Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt adta miniszterek kisebbséget alkottak. Az 1906. évi választáson a Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt abszolút többséget szerzett, háromszor annyi képviselői helyet, mint az Országos Alkotmánypárt, de a kormány összetételében ez nem tükröződött, az általuk adott miniszterek továbbra is kisebbséget képeztek; a második Wekerle-kormány tovább kormányzott, az 1905-1906-os belpolitikai válság lezárult.
=====Eredmények és válságjelek=====
A kiegyezést követően Magyarország olyan mértékben fejlődött, amire korábbi történetében nem volt példa. A nemzeti jövedelem az 1850-es évekbeli, évi 800 millió koronáról, 1913-ra évi 13 milliárdra emelkedett. Kialakult a korszerű bankrendszer, rohamosan fejlődött a tőkés gyári nagyipar és a polgári földtulajdonon alapuló, tőkés mezőgazdaság. Sűrű vasúthálózat épült ki, a Buda, Pest és Óbuda egyesüléséből létrejött főváros, Budapest, világvárossá lett. Számtalan középületet emeltek, nőtt a kórházak és az iskolák száma, látványos eredmények születtek az oktatás, a kultúra, a művészetek és a tudományok különböző területein. Az országban látványos ünnepségekkel emlékeztek meg a honfoglalás millenniumáról (1896).<ref name="Mitták Ferenc 2000"/>
A századforduló táján már egyre élesebbé váltak a különböző válságjelek.
A belpolitikai küzdelmek, mind a pártok között, mind a pártokon belül kiéleződöttek, elsősorban a kiegyezéshez, az Ausztriához való viszonyulás kérdésében (például a már említett 1905–1906-os belpolitikai válságban); de ugyanannak a politikai elitnek a szárnyai álltak egymással szemben.
Éleződött a magyar politikai vezetés és a nemzetiségek politikai vezetőinek a szembenállása.<ref>[https://hu.wikipedia.org/wiki/Nemzetis%C3%A9gi_politika_a_dualizmus_kor%C3%A1ban ] - hozzáférés: 2023. június 18.</ref> A nemzetiségi vezetők tiltakoztak a [[Magyarosítás|magyarosító]] törekvések; így az előterjesztője, Apponyi Albert gróf után, "Lex Apponyi" néven emlegetett, 1907-ben hozott törvények ellen, amelyek a magyar nyelv fokozott tanítását írták elő, és szabályozták a nem állami iskoláknak az állami felügyeletét. A magyar politikai elit többsége – az egy politikai nemzet törvénybe foglalt elvéből kiindulva – a nemzetiségi eliteknek az autonómiára, az államszerkezetnek a nyelvhatárokon nyugvó önrendelkezés elismerésével való átalakítására irányuló törekvéseit (1895. augusztus 10., a nemzetiségek képviselőinek kongresszusa Budapesten) elutasította; a nemzetiségek politikai törekvéseit illetően, elégségesnek tartva azt, hogy román, szerb és szlovák párt indulhatott az országgyűlési választásokon, parlamenti képviselőket delegálhattak. A román nemzetiségi politikusok Erdélynek 1868-ban Magyarországgal történt egyesítését, a szerb nemzetiségi politikusok az 1849-ben létrehozott [[Szerb Vajdaság és Temesi Bánság]] megszüntetését kifogásolták (ami egyébként már 1860-ban megtörtént). A nemzetiségek politikai törekvései elleni fellépéseknek gyakran alkalmazott eszközei voltak a sajtóperek.
A gyors kapitalista fejlődés fokozta a szociális problémákat, feszültségeket; a fizikai munkát végző és szegényes körülmények között élő dolgozók az elégedetlenségüket, továbbá a szociális és a politikai követeléseiket sztrájkokban és tüntetéseken juttatták kifejezésre. Erősödtek a szakszervezeti mozgalmak, az agrár- és munkásszerveződések, gyorsan terjedtek a marxista alapú szociáldemokrata eszmék, de ismertté vált a keresztényszociális gondolkodásmód (1907, az [[Országos Keresztényszocialista Párt (Magyarország)|Országos Keresztényszocialista Párt]] megalakulása). Megjelentek a polgári radikalizmus hívei ([[Polgári Radikális Párt]], 1914), és [[Szabadkőművesség Magyarországon|szabadkőműves]] páholyokat alakítottak. 1880-ban alakult meg a [[Magyarországi Általános Munkáspárt]], amely 1890-ben átalakult [[Magyarországi Szociáldemokrata Párt]]tá, ez a párt az ipari munkásságra koncentrált. 1897-ben jött létre az első magyar parasztpárt, a [[Magyarországi Független Szocialista Párt|Független Szocialista Párt]], amely 1906-ban egyesült, az ugyanebben az évben alapított, Magyarországi Független Szocialista Parasztpárttal, Magyarországi Független Szocialista Parasztszövetség néven. A tiltakozások néha véres összecsapásokba torkoltak: Ilyen volt a [[vérvörös csütörtök]], az 1912. május 23-i budapesti, több áldozattal és számos sebesülttel járó tömegtüntetés, a korszak legnagyobb munkásmegmozdulása, amit a rendőrség és a katonaság erőszakkal oszlatott fel. A szociális problémák miatt, nagyon jelentős volt a kivándorlók száma (például Amerikába).
A korszak rendkívül jelentős, kiemelkedő belpolitikai ügye a választójog kiszélesítésének a kérdése; ugyanis a magyarországi lakosságnak csak csekély, elsősorban a tehetős és az értelmiségi része rendelkezett szavazati joggal. Az 1910-es, az utolsó „békebeli” országgyűlési választáson, a választójogosultaknak az aránya a magyarországi összlakosságnak a 6,4%-át jelentette.<ref>[https://onszak.pte.hu/userfiles/cikk/13/scriptura16ii_suhajda.pdf] - hozzáférés: 2023. június 18.</ref> A választójog megreformálásának kérdése időről időre felvetődött, azonban a magyar politikai elit jelentős része tartott a választójog általánossá tételétől; attól, hogy – esetleg – nemzetiségi, illetve szociáldemokrata képviselők alkothatják az országgyűlés többségét; az országgyűlés által 1874-ben elfogadott törvénnyel, olyan választási rendszert alakítottak ki, amely a magyar nemzeti államnak és a kiegyezés rendszerének a fennmaradását biztosíthatja.<ref>[https://klebelsbergkastely.hu/a-karpatoktol-az-adriaig/] - hozzáférés: 2023. június 18.; [https://onszak.pte.hu/userfiles/cikk/13/scriptura16ii_suhajda.pdf] - hozzáférés: 2023. június 18.</ref>
A dualizmus alatt, Ausztriával ellentétben, Magyarországon nem vezették be az általános és titkos választójogot. Ferenc József szentesítette a [[Tisza István (miniszterelnök)|Tisza István]] gróf miniszterelnöksége alatt, 1913-ban elfogadott választási törvényt, amelynek alapján ugyan emelkedett a választásra jogosultak száma, de az első világháború miatt, a Monarchia fennállása alatt, már nem tartottak újabb országgyűlési választást.
=====Külkapcsolatok=====
A kiegyezést követően, a hadsereg vezérletén kívül, a külpolitika volt az, amire Ferenc József leginkább összpontosított.
Az 1870-71-ben vívott [[porosz–francia háború]]ban a Monarchia semleges maradt, ez volt az álláspontja mind Ferenc Józsefnek, mind [[Andrássy Gyula (politikus, 1823–1890)|Andrássy Gyula]] grófnak, a magyar miniszterelnöknek is, aki 1871. november 14-én e tisztségétől megvált, és Ferenc József közös külügyminiszterré nevezte ki. Andrássy az egységesülő és erősödő [[Német Birodalom]]mal kívánt együttműködni. Andrássy ugyanis, a Monarchia nagyszámú szláv lakosságára, és a –  [[Szentpétervár]]on is – egyre erősödő [[pánszlávizmus]]ra figyelemmel, a Magyar Királyság, sőt, a Monarchia egésze szempontjából, az [[Orosz Birodalom|Orosz Birodalmat]] tartotta a legveszélyesebb nagyhatalomnak, szükségesnek tartva legalább a balkáni orosz befolyásnak a visszaszorítását. E külpolitikai koncepciójához, ekkor még nem kapott támogatást az uralkodótól, ezért tudomásul vette azt, hogy 1873-ban Ferenc József, [[II. Sándor orosz cár|II. Sándor]] orosz cár és [[I. Vilmos német császár|I. Vilmos]] német császár megkötötték a [[Három császár egyezménye (1873)|három császár egyezménye]] néven ismert megállapodást, ami egy konzultatív együttműködési egyezmény volt, a konzervatív uralkodóknak a szolidaritásán alapult.
Andrássy szerepvállalása az 1878-as [[berlini kongresszus]]on bontakozott ki. Ennek, az ún. [[berlini szerződés]]sel befejeződött nemzetközi konferenciának a célja, egyebek mellett, az 1877-78-as [[Orosz–török háború (1877–78)|orosz–török háború]] után, a [[Balkán (térség)|balkáni]] országok (Bulgária, Szerbia, Montenegró) határainak, valamint Románia és az [[Oszmán Birodalom]] balkáni határainak a meghatározása volt. Az orosz-török [[San Stefanó-i béke|san stefanó-i békeszerződésben]], csak az orosz érdekek érvényesültek, ezért a megállapodást a többi európai nagyhatalom, elsősorban Nagy-Britannia és a Monarchia, nem fogadta el; a lényeget tekintve, a berlini kongresszuson a san stefanói-megállapodás revíziója, az orosz érdekek visszaszorítása történt.
A megállapított határok azonban csak részben követték az etnikai határokat, meghatározásuknál a nagyhatalmaknak a stratégiai érdekei is érvényesültek (érdekszféra-politika), ez később súlyos konfliktusoknak az oka lett. A berlini szerződés a Monarchiát felhatalmazta [[Bosznia-Hercegovina történelme|Bosznia-Hercegovina]] okkupációjára és – az Oszmán Birodalommal kötött szerződése – a harminc évig történő igazgatására. <ref>A Monarchia és az Orosz Birodalom 1877-ben megkötött [[Budapesti szerződés (1877)|budapesti szerződésében]], Oroszország megígérte a Monarchiának azt, hozzájárul, hogy a Monarchia megszállhassa Boszniát, a Monarchia pedig ahhoz járult hozzá, hogy [[Besszarábia]] visszakerüljön Oroszországhoz, és semleges marad egy orosz-török háborúban, ami 1877-ben ki is robbant. – A Monarchia egyes vezetői, közöttük Andrássy is, a következők miatt tartották szükségesnek Bosznia és Hercegovina birtoklását: Egyrészt, a régió megfelelő hátországként, megerősíti – a Monarchián belül, az Osztrák Császárságnak a részét képező – Dalmáciának a biztonságát. Másrészt, ha Szerbia és Montenegró válik Bosznia-Hercegovina birtokosává, és ezáltal új, délszláv államalakulat jön létre, az a Monarchiát veszélyezteti; továbbá, ha a Monarchia, egy ilyen államnak a megalakulását, nem akarja, vagy nem tudja megakadályozni, az a Monarchia önfeladásával lesz egyenértékű. – Szerbia, Montenegróval együtt, az 1875-ben, Boszniában kirobbant, törökellenes felkelőknek a megsegítésére hivatkozással, 1876-ban hadat üzent az Oszmán Birodalomnak, bízva Bosznia megszerzésében, a törököktől azonban vereséget szenvedtek. Oroszország, a győztes törökök megállítása céljából (akik a bolgár felkelőket is leverték), 1877-ben, hadat üzent az Oszmán Birodalomnak, így robbant ki a már említett, [[Orosz–török háború (1877–78)|1877-78-as orosz–török háború]].</ref> A Monarchia csapatai be is vonultak Boszniába, a lakosság ellenállása miatt kibontakozott harcokban több, mint hétezer főt veszítettek, az okkupáció jelentős költségekkel járt, emiatt Andrássy kénytelen volt lemondani. A lemondása előtt (1879. október 7.), Andrássy még elérte azt, hogy Monarchia és a Német Birodalom, titokban megkötötték a [[kettős szövetség]]et, az Orosz Birodalom elleni védekezés jegyében. <ref>A kettős szövetség lett az alapja az első világháború egyik szövetségesi tömbjének, a [[központi hatalmak]]nak; a szövetség a németek részéről a franciák ellen is irányult, nemcsak az oroszok ellen.</ref> A berlini kongresszuson vezetőszerephez jutó [[Otto von Bismarck]] német kancellár azonban – a kettős szövetség ellenére – nem kívánta azt, hogy a berlini szerződés megkötésével érdeksérelmet szenvedett Orosz Birodalom elforduljon a Német Birodalomtól. Bismarck elérte azt, hogy az 1873-as, három császár egyezményének megújításaként, 1881-ben, Berlinben, a Német Birodalom, az Orosz Birodalom és a Monarchia, három évre, titkos szerződést kötöttek, egyebek mellett arról, hogy kölcsönösen figyelemmel lesznek egymás balkáni érdekeire, ez a megállapodás a [[Három császár szövetsége (1881)|három császár szövetsége]].
1882-ben az Olasz Királyság csatlakozott a kettős szövetséghez, amely így [[Hármas szövetség (1882)|hármas szövetségé]] alakult át, amelyhez a következő évben (1883) Románia is csatlakozott. 1884-ben a három császár szövetségét a felek újabb három évre megújították; 1887-ben a szövetség azonban felbomlott, a szerződést a Monarchia nem újította meg, a Monarchia, az 1885-88-as [[bolgár válság]]hoz kapcsolódóan, visszautasította Oroszországnak az érdekszféra-politika folytatására irányuló kívánságait. <ref>1886. szeptemberben, az orosz politika kilátásba helyezte Bulgária megszállását. [[Tisza Kálmán]] magyar miniszterelnök, élesen tiltakozott a megszállás terve ellen, ezt a fellépést – a Monarchia dualista szerkezetéből adódóan – a közös külügyminiszter, [[Kálnoky Gusztáv]] gróf, nem hagyhatta figyelmen kívül, és fel is adta azt a külpolitikai álláspontot, hogy Bulgária orosz érdekszférának minősül. Olyan erős lett Oroszország és a Monarchia közötti feszültség, hogy 1887 nyarától, az oroszok csapatokat vontak össze a közös határon, de végül harcok nem robbantak ki, a háborús feszültség 1888 elejére feloldódott. – Bulgáriát végül az oroszok nem szállták meg.</ref> A Monarchia 1887-ben inkább csatlakozott az ugyanebben az évben, Nagy-Britannia és Olaszország által megkötött megállapodáshoz (a "mediterrán antanthoz"), amelyet – a Monarchia csatlakozását követően – "keleti hármas szövetségnek" is neveztek, a felek célja a mediterrán térségben a status quo fenntartása volt, azaz, a balkáni orosz terjeszkedés ellen irányult. A szövetség 1896-ban feloszlott, nem hosszabbították meg a szerződést, Nagy-Britannia és Oroszország időközben, lassan, de közeledtek egymáshoz.
1908-ban, Alois Lexa von Aehrenthal, a Monarchia közös külügyminisztere, az aktív balkáni politika híve, felvetette Bosznia-Hercegovina annektálását; az 1878 óta eltelt időszakban, a Monarchia rengeteget áldozott az okkupált régió fejlesztésére, és lejárt a törökökkel, a tartomány igazgatására, harminc évre kötött szerződés, ezért az időpontot kedvezőnek vélte. A berlini szerződés értelmében, az annexióhoz az azt megkötő országoknak, elsősorban az Orosz Birodalomnak a hozzájárulására volt szükség. Aehrenthal, ebből a célból, 1908. szeptember 15-én, a buchlaui (buchlovi) kastélyban (Morvaország) találkozott Alekszandr Petrovics Izvolszkij orosz külügyminiszterrel. A megbeszélésről, ha egyáltalán készült jegyzőkönyv, azt soha nem hozták nyilvánosságra. Aehrenthal szerint, az oroszok beleegyeztek - a hivatalosan még mindig az Oszmán Birodalom részét képező - Bosznia-Hercegovina annexiójába; és ezért később (szeptember 30.), a Monarchia részéről - az akkor Párizsban tartózkodó - Izvolszkijt tájékoztatták is az annexió időpontjáról. Izvolszkij azonban, még az annexió bejelentése előtt, a párizsi brit követ kérésére, egy jelentést készített, amely szerint, az orosz álláspont az volt a tárgyaláson, hogy az annexió ügyét a berlini szerződés aláíróinak kell rendezni, és az Orosz Birodalom, a szerződés módosítása esetén, igényt tart a török tengerszorosoknak az orosz hadihajók előtt történő megnyitására. Ferenc József, október 6-án, egyoldalúan, be is jelentette Bosznia-Hercegovina annektálását, a magyar [[Szent Korona-tan|Szentkorona]] jogaira hivatkozással <ref>A magyar királyi címbe beletartózott a "Ráma királya" cím is; "Ráma" a középkorban Boszniát jelentette. Lásd: [https://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%A1ma_kir%C3%A1lys%C3%A1g] - hozzáférés: 2023. június 18.</ref>; kirobbant az [[annexiós válság]]. Az annexió a berlini szerződés megszegésének minősült, függetlenül attól, hogy egyidejűleg a Monarchia a csapatait önként kivonta a [[Novi Pazar (Szerbia)|Novi Pazar-i Szandzsákból]]: Az Oszmán Birodalom tiltakozott (amitől azonban 1909 februárban elállt és hozzájárult az annexióhoz); Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és az Orosz Birodalom egy konferencia összehívását kezdeményezte, ez azonban a Német Birodalom ellenszegülése folytán meghiúsult. Végül az Orosz Birodalom meghátrált, mert a Monarchia részéről kilátásba helyezték azt, hogy nyilvánosságra hozzák az elmúlt harminc év azon dokumentumait, amelyekben az oroszok a Monarchiát arról biztosították, hogy szabad kezet kap Bosznia ügyében. <ref>Az Orosz Birodalom nem kapta meg azt, hogy hadihajói a török tengerszorosokon áthaladhassanak. Nagy-Britannia ezt annak ellenére ellenezte, hogy az [[Antant]] már létrejött; az 1904-es angol-francia szerződés megkötését, az 1907-es angol-orosz szerződés megkötése követte; a francia-orosz szerződést már 1892-ben megkötötték. A francia-orosz megállapodás előzménye az volt, hogy 1890-ben, amikor már Bismarck nem volt hatalmon, a németek nem hosszabbították meg az oroszokkal az 1887-ben, három évre megkötött, [[Viszontbiztosítási szerződés|viszontbiztosítási szerződést]], és ez a magára maradt oroszokat, a franciák felé orientálta.</ref> Szerbia először az annexió visszavonását követelte (1908), azonban 1909 tavaszán a Monarchia mozgósított, mire Szerbia olyan formális nyilatkozatot tett, hogy elismeri az annexiót (1909. március 31.), az annexiós válság befejeződött; azonban lezárult a Monarchia és az Orosz Birodalom között az egyezkedési politika korszaka; a Monarchia elszigetelődött a nyugati nagyhatalmaktól, és egyre jobban kötődött a Német Birodalomhoz, a kapcsolata Szerbiával meg végletesen megromlott.
A Monarchia mind az [[első Balkán-háború]]ban (1912-13), mind a [[második Balkán-háború]]ban (1913) semleges maradt.
=====Az első világháború kirobbanása=====
Az 1914-ben elkövetett [[szarajevói merénylet]]et, már évekkel megelőzően, működött Bosznia-Hercegovinában az [[Ifjú Bosznia]] mozgalom, céljai között Bosznia önállóságának kivívása és a Szerbiához történő csatlakozás is szerepelt. A szervezet tagjai kapcsolatban álltak a szerbiai "Egyesülés vagy Halál", más néven "Fekete Kéz" nevű titkos szervezettel, amelynek az egyik, meghatározó jelentőségű vezetője az "Ápisz" mozgalmi nevű, [[Dragutin Dimitrijević]] szerb vezérkari ezredes volt. A szarajevói merényletet ez a két szervezet készítette elő, Dimitrijević tudomásával. A Monarchia trónörököse, [[Habsburg–Lotaringiai Ferenc Ferdinánd osztrák–magyar trónörökös|Ferenc Ferdinánd]] főherceg boszniai látogatásának az időpontja ismertté vált, a belgrádi kormány tudott a merénylet előkészületeiről, és június 5-én a bécsi szerb nagykövet, Jovan Jovanović, figyelmeztette is a Monarchia közös pénzügyminiszterét, Leon Bilińskit, egy esetleges merénylet veszélyére. <ref>Franz Herre: Ferenc József élete és kora, Magyar Könyvklub, Budapest, 2000.</ref> Ferenc Ferdinánd azonban nem halasztotta a szarajevói utazását. <ref>Ferenc Ferdinánd feltehetően nem ismerte azt a felhívást, ami 1913. december 3-án, a Chicagóban megjelenő szerb újságban („Srbobran” /„Szerbvédő”/) volt olvasható: „Az osztrák trónörökös tavaszra bejelentette látogatását Szarajevóba… Szerbek, ragadjátok meg, ami a kezetek ügyébe esik… Halál a Habsburg-dinasztiára, dicsőség ama hősöknek, akik kezet emelnek rá.”. Franz Herre: Ferenc József élete és kora, Magyar Könyvklub, Budapest, 2000. – Az időpont választása nem volt szerencsés: Az ortodox naptárban június 28-a csak június 15-e volt, amely a „Vidovdan”, azaz, Szent Vitus (Vid) napja, amely gyásznap a szerb történelemben, ezért a merénylet szervezői provokációnak tartották a trónörökösnek a hadgyakorlattal egybekötött látogatását. 1389-ben ugyanis ezen a napon, az [[Rigómezei csata (1389)|első rigómezei csatában]], a szerbek döntő vereséget szenvedtek az oszmán-törököktől. </ref> A belgrádi kormány ugyan elérte Dimitrijevićnél az előkészületek leállítását <ref>KETTŐS KÖTÖDÉS. AZ OSZTRÁK-MAGYAR MONARCHIA (1867-1918). Encyclopaedia Humana Hungarica 08.
[https://mek.oszk.hu/01900/01905/html/] - hozzáférés: 2023. június 18.</ref>, azonban már késő volt, ez nem befolyásolta azokat a szerb fiatalokat, akik Szarajevóban a merényletre készültek, és közülük, június 28-án, [[Gavrilo Princip]] meggyilkolta Ferenc Ferdinándot és a feleségét, [[Chotek Zsófia]] grófnőt.
A merényletet követően [[Franz Conrad von Hötzendorf]] gróf, a Monarchia közös hadseregének vezérkari főnöke azt az álláspontot képviselte, ha a merénylet Belgrád provokációja, akkor a Monarchia katonai erővel felléphet Szerbia ellen. Lényegében véve, hasonló álláspontot képviselt a közös külügyminiszter, [[Leopold von Berchtold]] gróf is, azzal, hogy hadviseléshez a Monarchia fő-szövetségesének, a Német Birodalomnak a feltétlen támogatására szükség van; és – tulajdonképpen – ezt a nézetet osztotta Ferenc József is. A közös minisztertanácson egyedül a magyar miniszterelnök, [[Tisza István (miniszterelnök)|Tisza István]] gróf ellenezte a fegyveres fellépést. A Monarchia a kért támogatást megkapta a Német Birodalomtól, ugyanis [[Helmuth Johannes Ludwig von Moltke]], a német hadsereg vezérkari főnöke, már korábban úgy vélte, elérkezett az európai nagyhatalmi összecsapás ideje, és a Német Birodalom villámháborúval képes lesz az ellenfelei, Franciaország és Oroszország fölé kerekedni, Nagy-Britannia pedig semleges marad (Moltke tévedett). Tisza, a német támogatás ismeretében, a korábbi álláspontját megváltoztatta. <ref>Tisza István az 1914. november 5-én kelt levelében, amelyet a német kormányhoz intézett, maga írja azt, hogy a háborút a Monarchia a német kormány „közvetlen buzdítására” kezdte meg. Fejtő Ferenc: Rekviem egy hajdanvolt birodalomért. Ausztria-Magyarország szétrombolása. Atlantisz-Minerva, Budapest, 1997.</ref> A Monarchia július 23-án ultimátumot intézett a szerb kormányhoz, amelyre július 25-én Nikola Pašić miniszterelnök válaszolt, általánosságban elfogadva a követeléseket, de visszautasítva azt, hogy a Monarchia szervei Szerbiában nyomozhassanak, a trónörökös meggyilkolása ügyében – ez szuverén állam számára elfogadhatatlan. <ref>A két állam viszonyában azonban nem volt példa nélküli: [[Mihály szerb fejedelem|Obrenović Mihály]] fejedelem, Belgrádban, 1868. június 10-én történt meggyilkolása után, mivel a szerb kormány állítása szerint, a merénylők a Monarchia területén voltak fellelhetőek, oda menekültek; a Monarchia lehetővé tette a szerb hatóságoknak a Magyar Királyság területén történő eljárásukat. – Szerbia maga mögött tudhatta az Orosz Birodalom támogatását. Spalajkovićnak, Szerbia szentpétervári nagykövetének a Belgrádba, 1914. július 26-án küldött táviratában ez állt: „A jelen pillanat óriási horderejű, mivel Oroszország el van szánva arra, hogy elmenjen a legvégsőkig és történelmi tettet hajtson végre. Nézetem szerint, ragyogó alkalom kínálkozik számunkra, hogy az eseményt okosan használjuk ki és megvalósítsuk a szerbek teljes egyesülését. Ezért kívánatos, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia megtámadjon bennünket.” Elisabeth Heresch: II. Miklós. Gyávaság, hazugság, árulás. Az utolsó orosz cár élete és halála. Magyar Könyvklub, Budapest, 1995. – E távirat küldése előtt, [[Raymond Poincaré]] francia köztársasági elnök szentpétervári látogatása során (1914. július 20-23.) hangzott el, a francia elnök és [[Szergej Dmitrijevics Szazonov]] orosz külügyminiszter találkozóján, hogy „Nem az a fontos, hogy elkerüljük a háborút, hanem az, hogy úgy tűnjék, mintha mindent elkövettünk volna, hogy elkerüljük.” Fejtő Ferenc: Rekviem egy hajdanvolt birodalomért. Ausztria-Magyarország szétrombolása. Atlantisz-Minerva, Budapest, 1997. – Nikola Pašić elképzeléseitől nem állt távol a Monarchia elleni fellépés. A Szerbia jelentős megerősödését hozó [[Balkán-háború]]k befejezését követően kijelentette: "Az első menetet megnyertük, s most a másodikra kell készülnünk, Ausztria ellen.". Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség és állam Kelet–Közép– és Délkelet–Európában a 19. és 20. században. Helikon Kiadó, Budapest, 2020.</ref> Ferenc József kiadta híres kiáltványát ("Népeimhez"), a Monarchia nem fogadta el azt, hogy Szerbia nem kívánja teljesíteni az ultimátum valamennyi követelését, és a Monarchia kormánya, július 28-án, hadat üzent Szerbiának, kitört az [[első világháború]]. <ref>1914. augusztus 1-e és 12-e között német-orosz, német-francia, angol-német, osztrák-magyar–orosz, illetve angol-francia–osztrák-magyar hadüzenetekre került sor.</ref>
A háború súlyos harcai alatt;<ref>E szócikk nem tér ki a háború eseményeire, illetve a háború alatti más történésekre.</ref> 1916. november 21-én Ferenc József elhunyt.
===IV. Károly===
Ferenc József utóda [[IV. Károly magyar király|IV. Károly]] király (osztrák császárként I. Károly) volt; aki 2. fokú unokaöccse Ferenc Józsefnek.
Az uralkodónak a békéért való fáradozásai eredménytelenek maradtak; a Monarchia háborús erőfeszítéseit már nem lehetett tovább fokozni; mind a szociális feszültségek, mind a nemzetiségi kérdések egyre jobban kiéleződöttek: A Monarchiabeli nemzetiségek emigrációban élő képviselőinek a római kongresszusa, 1918. április 8-án kimondta azt, hogy a nemzetiségek a jövőben nem kívánnak a Monarchia keretei között élni, állami önállóságra tartanak igényt. Az [[Antant]] oldalán harcoló Amerikai Egyesült Államoknak (USA) a kongresszusa helyeslőleg tudomásul vette a római kongresszus határozatait (május 29.). Az ősz folyamán az események napról-napra rendkívül felgyorsultak. 1918. október 16-án Károly kiáltványban bejelentette azt, hogy az Osztrák Császárságot föderatív alapon átalakítja, ez a döntés – amelynek a hatálya a Magyar Királyságra nem is terjedt ki – a nemzetiségeket már nem elégítette ki; sorra alakultak a Nemzeti Tanácsok (október 6-a: közös szlovén, horvát és szerb, október 26-a szlovák, október 30-a román). Október 17-én [[Tisza István (miniszterelnök)|Tisza István]] elismerte azt, hogy a [[központi hatalmak]] a háborút elveszítették. Október 18-án [[Thomas Woodrow Wilson]] amerikai elnök közölte a Monarchia kormányával, hogy a háború lezárását szolgáló, a nevével fémjelzett előterjesztés, a [[Wilson elnök 14 pontja|wilsoni tizennégy pont]] a Monarchiára már nem érvényes, az USA már nem tekintette a Monarchiát létező államnak, tárgyalni az utódaival kívánt. Bécsben ideiglenes nemzetgyűlés vette át a hatalmat, és október 30-áról 31-re virradóan, Budapesten győzött az [[őszirózsás forradalom]]. November 3-án a Monarchia képviselője és az Antant képviselője fegyverszünetet kötöttek. IV. Károly november 11-én Ausztria, november 13-án Magyarország vonatkozásában, "minden részvételről az államügyek vitelében" visszavonult; Ausztriában és Magyarországon véget ért a Habsburg–Lotaringiai-házi uralkodóknak az uralkodása.<ref>Magyar kormányok IV. Károly trónra lépésétől a lemondásáig: [[második Tisza István-kormány]], [[Esterházy-kormány]], [[harmadik Wekerle-kormány]], [[Hadik-kormány]], [[Károlyi Mihály-kormány]].</ref>
Károly kétszer is [[IV. Károly visszatérési kísérletei|megkísérelte]] a visszatérést a magyar trónra (1921. március és október). A magyar országgyűlés 1921-ben negyedszer is kimondta a [[A Habsburg-ház magyar trónfosztásai|Habsburg-ház trónfosztását]]. Károly Madeirán száműzetésben halt meg, 1922. április 1-én, ő volt az utolsó magyar király és az utolsó osztrák császár.
IV. Károlyt 2004. október 3-án [[II. János Pál pápa|Szent II. János Pál]] pápa [[Szentté avatás|boldoggá]] avatta.
== A Habsburg–Lotaringiai-házi uralkodók leszármazási táblája ==
[[Fájl:Kaiser Joseph II in Uniform mit Ordensschmuck c1780 2.jpg|180px|bélyegkép|jobbra|[[II. József magyar király|II. József német-római császár]] (1741–1790), magyar ragadványnevén ''„a kalapos király”'']]
[[Fájl:Francesco I.jpg|180px|bélyegkép|jobbra|[[I. Ferenc magyar király|Ferenc császár és király]] (1768–1835), aki az utolsó [[A nyugati császárok listája|német-római]] és az első [[Osztrák császárok listája|osztrák császár]]]]
[[Fájl:L'impératriceMarie-Louise.jpg|180px|bélyegkép|jobbra|[[Mária Lujza francia császárné|Mária Lujza főhercegnő]] (1791–1847), [[I. Napóleon francia császár|Bonaparte Napóleon]] hitveseként [[Francia uralkodók házastársainak listája|francia császárné]], később [[Parma uralkodóinak listája|parmai és piacenzai uralkodó hercegnő]]]]
[[Fájl:Emperor Francis Joseph.jpg|180px|bélyegkép|jobbra|[[I. Ferenc József magyar király|I. Ferenc József osztrák császár és magyar király]] (1830–1916), [[Osztrák–Magyar Monarchia|Ausztria–Magyarország]] első monarchája]]
*A1.'''[[Mária Terézia magyar királynő|Mária Terézia]]''' (1717-1780), császárné: 1745-1765, Ausztria uralkodó főhercegnője: 1740-1780, Mária Terézia, Csehország királynője: 1740-1780, Mária Terézia, Magyarország királynője: 1740-1780; férje: '''[[I. Ferenc német-római császár|I. (Lotaringiai) Ferenc István]]''' (1708-1765), uralkodott: 1745-1765 (A [[Német királyok és császárok családfája|Szent Római Birodalom császára]], a családfában, a továbbiakban: császár), III. Ferenc István, Lotaringia hercege: 1729-1736, II. Ferenc István, Toszkána nagyhercege: 1737-1765,
**B1. '''[[II. József magyar király|II. József]]''' (1741-1790), uralkodott: 1765-1790 (királlyá koronázva: 1764), császár: 1765-1790, Ausztria uralkodó főhercege: 1780-1790, II. József, Csehország királya: 1780-1790, II. József, Magyarország királya: 1780-1790 (a „kalapos király”),
**B2. [[Habsburg–Lotaringiai Mária Krisztina főhercegnő|Ausztriai Mária Krisztina]] (1742-1798) osztrák főhercegnő, Osztrák-Németalföld helytartója (főkormányzója): 1781-1789 és 1791-1792,
**B3. '''[[II. Lipót magyar király|II. Lipót]]''' (1747-1792), uralkodott: 1790-1792 (császár), VII. Lipót, Ausztria uralkodó főhercege: 1790-1792, II. Lipót, Csehország királya: 1790-1792, II. Lipót, Magyarország királya: 1790-1792, I. Lipót, Toszkána nagyhercege: 1765-1790,
***C1. '''[[I. Ferenc magyar király|II. Ferenc]]''' (1768-1835), uralkodott: 1792-1806 (császár, lemondott), I. Ferenc, Ausztria császára, uralkodott: 1804-1835 (a családfában, a továbbiakban: osztrák császár), I. Ferenc, Ausztria uralkodó főhercege: 1792-1804, főhercege: 1804-1835, I. Ferenc, Csehország királya: 1792-1835, I. Ferenc, Magyarország királya: 1792-1835, I. Ferenc, a Lombard-Velencei Királyság királya: 1815-1835,
****D1. '''[[V. Ferdinánd magyar király|I. (Jóságos) Ferdinánd]]''' (1793-1875), uralkodott: 1835-1848 (osztrák császár), V. Ferdinánd, Ausztria főhercege: 1835-1848, V. Ferdinánd, Csehország királya: 1835-1848, V. Ferdinánd, Magyarország királya: 1835-1848, I. Ferdinánd, a Lombard-Velencei Királyság királya: 1835-1848, valamennyi uralkodói címéről lemondott: 1848,
****D2. [[Habsburg–Lotaringiai Ferenc Károly főherceg|Ferenc Károly]] (1802-1878), osztrák főherceg, trónigényéről lemondott (1848),
*****E1. '''[[I. Ferenc József magyar király|I. Ferenc József]]''' (1830-1916), uralkodott: 1848-1916 (osztrák császár), Ausztria főhercege: 1848-1916, I. Ferenc József, Csehország királya: 1848-1916, I. Ferenc József, Magyarország királya: 1848 (de facto) / 1867 (de iure, koronázás) – 1916,<ref>A külföldi források I. Ferenc Józsefet, az 1849. április 14-én kelt Függetlenségi Nyilatkozat (a Habsburg–Lotaringiai-ház trónfosztása) ellenére, 1848-tól – és nem 1867-től – tartják Magyarország királyának.</ref> I. Ferenc József, a Lombard-Velencei Királyság királya: 1848-1866,
******F1. [[Habsburg–Lotaringiai Rudolf osztrák–magyar trónörökös|Rudolf Ferenc Károly]] (1858-1889), trónörökös, osztrák főherceg,
*****E2. '''[[I. Miksa mexikói császár|(Mexikói) Miksa]]''' (1832-1867), osztrák főherceg, a Lombard-Velencei Királyság alkirálya: 1857-1859, Mexikó császára: 1863-1867,
*****E3. [[Habsburg–Lotaringiai Károly Lajos osztrák–magyar trónörökös|Károly Lajos]] (1833-1896), trónörökös, osztrák főherceg,
******FA1. [[Habsburg–Lotaringiai Ferenc Ferdinánd osztrák–magyar trónörökös|Ferenc Ferdinánd]] (1863-1914), trónörökös, osztrák főherceg, a morganatikus házassága miatt, a gyermekei nem lehettek trónörökösök,
******FA2. [[Habsburg–Lotaringiai Ottó Ferenc főherceg|Ottó Ferenc]] (1865-1906), "Szép Ottó", osztrák főherceg,
*******GA1. '''[[IV. Károly magyar király|I. (Boldog) Károly]]''' (1887-1922), uralkodott: 1916-1918 (osztrák császár), IV. Károly, Ausztria főhercege: 1916-1918, III. Károly, Csehország királya: 1916-1918, IV. Károly, Magyarország királya: 1916-1918, „az államügyek vitelétől visszavonult”: 1918,
***C2. [[III. Ferdinánd toszkánai nagyherceg|III. Ferdinánd]] (1769-1824), Toszkána nagyhercege: 1790-1799, 1814-1824,
****DA1. [[II. Lipót toszkánai nagyherceg|II. Lipót]] (1797-1870), Toszkána nagyhercege: 1824-1859,
*****EA1. [[IV. Ferdinánd toszkánai nagyherceg|IV. Ferdinánd]] (1835-1905), Toszkána nagyhercege: 1859-1860 (trónfosztva),
***C3. [[Habsburg–Lotaringiai Károly Lajos tescheni herceg|Károly Lajos]] (1771-1847), osztrák főherceg, Teschen hercege, Osztrák-Németalföld helytartója (főkormányzója): 1793-1794,
***C4. [[Habsburg–Lotaringiai Sándor Lipót magyar nádor|Sándor Lipót]] (1772-1795), osztrák főherceg, Magyarország nádora: 1790-1795,
***C5. [[József nádor|József Antal]] (1776-1847), osztrák főherceg, Magyarország nádora: 1795-1847,
****DB1. [[István nádor|István Ferenc]] (1817-1867), osztrák főherceg, Magyarország utolsó nádora: 1847-1848,
***C6. [[Habsburg–Lotaringiai Antal Viktor nagymester|Antal Viktor]], (1779-1835) osztrák főherceg, a Lombard-Velencei Királyság alkirálya: 1816-1818,
***C7. [[Habsburg–Lotaringiai Rainer József lombard–velencei alkirály|Rainer József]] (1783-1853), "az idősebb Rainer", osztrák főherceg, a Lombard-Velencei Királyság alkirálya: 1818-1848,
**B4. [[Habsburg–Lotaringiai Ferdinánd Károly Antal főherceg|Ferdinánd Károly Antal]] (1754-1806), osztrák főherceg,
***CA1. [[IV. Ferenc modenai herceg|IV. Ferenc]] (1779-1846), Modena, Reggio és Ferrara hercege: 1814-1846,
****DC1. [[V. Ferenc modenai herceg|V. Ferenc]] (1819-1875), Modena, Reggio és Ferrara hercege: 1846-1859 (trónfosztva),
**B5. [[Habsburg–Lotaringiai Miksa Ferenc főherceg|Miksa Ferenc]] (1756-1801), osztrák főherceg, Köln hercegérseke és választófejedelme: 1784-1801.
== Jegyzetek ==
{{jegyzetek}}
== Források ==
*[http://www.angelfire.com/realm/gotha/gotha/austria.html] – hozzáférés: 2023. május 23.
*[http://www.homar.org/genealog/index.asp] – hozzáférés: 2023. május 23.
*[http://roglo.eu/roglo?lang=en] – hozzáférés: 2023. május 23.
*[https://www.genealogics.org/index.php] – hozzáférés: 2023. május 23.
*[https://fmg.ac/Projects/MedLands/CONTENTS.htm] – hozzáférés: 2023. május 23.
*[https://www.friesian.com/francia.htm#orient-G] – hozzáférés: 2023. május 23.
*HAZA ÉS HALADÁS. A REFORMKORTÓL A KIEGYEZÉSIG (1790-1867). Encyclopaedia Humana Hungarica 07. [https://mek.oszk.hu/01900/01903/html/] – hozzáférés: 2023. június 18.
*KETTŐS KÖTÖDÉS. AZ OSZTRÁK-MAGYAR MONARCHIA (1867-1918). Encyclopaedia Humana Hungarica 08. [https://mek.oszk.hu/01900/01905/html/] – hozzáférés: 2023. június 18.
*[[Andrássy Gyula (politikus, 1860–1929)|Andrássy Gyula]] gróf: Diplomácia és világháború [https://oszkdk.oszk.hu/storage/00/00/13/40/dd/1/Andrassy_diplomacia.pdf] – hozzáférés: 2025. február 14.
*Magyarország történeti kronológiája (főszerkesztő: [[Benda Kálmán]]), II. kötet. 1526 – 1848, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982
*Magyarország történeti kronológiája (főszerkesztő: [[Benda Kálmán]]), III. kötet. 1848 – 1944, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982
* [[Bertényi Iván (történész, 1939)|Bertényi Iván]] – [[Gyapay Gábor]]: Magyarország rövid története, Maecenas, Budapest, 1992
*Die Habsburger. Ein biographisches Lexikon. Herausgegeben von Brigitte Hamann, Verlag Carl Ueberreuter, Wien, 1988
*[[Diószegi István (történész)|Diószegi István]]: A Ferenc József-i kor. Magyarország története 1849-1918. Tudomány – Egyetem. Vince Kiadó, Budapest, 1999
*[[Diószegi István (történész)|Diószegi István]]: Az Osztrák–Magyar Monarchia külpolitikája (1867 – 1918). Tudomány – Egyetem. Vince Kiadó, Budapest, 2001
*[[Fejtő Ferenc]]: Rekviem egy hajdanvolt birodalomért. Ausztria-Magyarország szétrombolása. Atlantisz-Minerva, Budapest, 1997
*Magyar Történelmi Emlékek. Értekezések. A véreskezű kamasztól Ferenc Jóskáig. I. Ferenc József és a magyarok. Szerkesztette: [[Fónagy Zoltán (történész)|Fónagy Zoltán]]. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Budapest, 2018
*Andreas Hansert: Könige und Kaiser in Deutschland und Österreich (800-1918). IMHOF-Kulturgeschichte. Michael Imhof Verlag, Petersberg, 2013
*Gerhard Hartmann: Die Kaiser des Heiligen Römischen Reiches. marixverlag GmbH, Wiesbaden, 2010
*Gerhard Hartmann – Karl Rudolf Schnith: Die Kaiser. 1200 Jahre europäische Geschichte. Verlag Styria, Graz – Wien – Köln, 1996
*Elisabeth Heresch: II. Miklós. Gyávaság, hazugság, árulás. Az utolsó orosz cár élete és halála. Magyar Könyvklub, Budapest, 1995
*Franz Herre: Ferenc József élete és kora, Magyar Könyvklub, Budapest, 2000
*[[Mitták Ferenc]]: 1000 év – 100 híres történelmi személy, Szent Istvántól Antall Józsefig, Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft., Debrecen, év nélkül (2000)
*John E. Morby: A világ királyai és királynői, Maecenas, Budapest, 1991
*[[Niederhauser Emil]] – [[Gonda Imre]]: A Habsburgok. Budapest, Pannonica Kiadó Kft, 1998
*Pálinkás Mihály: Múltunk nagyjai. Magyar történelem életrajzokban a honfoglalástól a kiegyezésig. (Diák ki kicsoda. Junior.). Második, javított kiadás, Unió Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, év nélkül
*Walter Pohl – Karl Vocelka: A Habsburgok, egy európai dinasztia története, Gulliver Kiadó, Budapest, 1995
*[[Romsics Ignác]]: Nemzet, nemzetiség és állam Kelet–Közép– és Délkelet–Európában a 19. és 20. században. Helikon Kiadó, Budapest, 2020
*Sára János, dr.: A Habsburgok és Magyarország, Athenaeum 2000 Kiadó, Budapest, 2001
*Stephan Vajda: Felix Austria. Eine Geschichte Österreichs. Verlag Carl Ueberreuter, Wien, 1980
*Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Az Első Birodalom – Császárok, királyok, választófejedelmek, Unicus Műhely, 2019
*Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Német királyok, római császárok, Maecenas, Budapest, 1998
*Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Háborúk lexikona, Athenaeum 2000 Kiadó, Budapest, 2004
== Kapcsolódó szócikkek ==
*[[Habsburg-ház]]
**Habsburg–Lotaringiai-ház
***[[Habsburg–Estei ág]]
***[[Habsburg–Toscanai ág]]
***[[Habsburg–Tescheni ág]]
{{Habsburg-ház}}
{{Uralkodóházak Európában}}
{{Nemzetközi katalógusok}}
{{Portál|Történelem}}
[[Kategória:Habsburg–Lotaringiai-ház| ]]
[[Kategória:Habsburgok| 04]]
[[Kategória:Európai uralkodóházak]]