Madách Imre hatása a romániai magyar irodalomra forrásának megtekintése

'''Madách Imre hatása az erdélyi magyar irodalomra''' jelentősnek nevezhető, viszont az [[erdély]]i magyar színjátszásnak is elévülhetetlen érdemei vannak [[Madách Imre (író)|Madách]] népszerűsítésében.
== Madách Imre emlékezete Erdélyben ==
=== A színjátszásban ===
Az [[erdély]]i magyar színjátszásnak elévülhetetlen érdemei vannak Madách Imre (1823-1864) géniuszának népszerűsítésében. [[Az ember tragédiája (dráma)|Az ember tragédiája]] ősbemutatóját a budapesti Nemzeti Színházban 1883. szeptember 21-én a [[Kolozsvár]]ról elszármazott [[Paulay Ede]] rendezte, aki a Tragédia színrevitelének gondolatával már a kincses városban foglalkozott. Alig telt el öt hónap, és [[1884]]. [[Február 27.|február 27-én]] Kolozsvárt is színre került a nagy mű [[Ecsedi Kovács Gyula]] rendezésében, lényegében a Paulay-féle elképzelés szerint. A darab értelmezésében Arany János felfogását vették alapul, és igyekeztek a pesszimisztikusnak vélt hangulatot enyhíteni. A koráramlatnak megfelelő deklamációs stílusban játsz(ot)ták. Az első kolozsvári előadáson Ádámot Ecsedi Kovács Gyula, Évát vendégként [[Jászai Mari]], Lucifert [[Szentgyörgyi István (színművész)|Szentgyörgyi István]] alakította. A Tragédia előadásának történetéhez hozzátartoznak a többi városok bemutatói is. [[Nagyvárad]]on [[1885]]. július 14-e és [[1943]] novembere között 15 különböző társulat előadásában színpadra állított Tragédiát láthatott a közönség.
A Madách-kultusz megteremtésében fontos hozzájárulása volt az erdélyi színjátszásnak, hogy [[1886]]. október 9-én [[Kolozsvár]]t előadták a ''Csák végnapjai'' c. drámát, majd 1888. február 20-án itt mutatják be először a ''Mózes''t, mely ugyanabban az évben [[Nagyvárad]]on is színre került. 1892. február 6-án került sorra Kolozsvárt a ''Férfi és nő'' c. tragédia. [[Dráma]]történeti jelentőségű volt ''Az ember tragédiája'' [[1913]]. március 14-i felújítása Kolozsvárott [[Janovics Jenő]] rendezésében, amikor először játszották kihagyások nélkül a teljes szöveget. Az Ádám-Éva-Lucifer hármas alakítója ekkor Nagy Adorján, Hettyey Aranka és Szakács Andor. Az előadás színpadtechnikailag is újdonsággal szolgált: a háttérre vetített díszletekkel (pl. az [[egyiptom]]i színben).
A kisebbségivé váló erdélyi magyar életben a Tragédia bemutatása a nemzetazonosság-tudat megőrzésének és bizonyításának fontos próbaköve lett, állandó küzdelemben a [[cenzúra]] zaklatásával (Madách születésének 100. évfordulóján például a [[Franciaország himnusza|Marseillaise]] miatt tiltották be az előadást). Mindezek ellenére a Tragédia színrevitele továbbra is a kísérletező szellem ösztönzője maradt.
Janovics az 1920. október 29-i felújításon ([[Táray Ferenc]], [[Poór Lili]], Szakács Andor színészhármassal) a stilizált színpad eszközeit igénybe véve megpróbál szakítani a pátoszos játékkal és naturalista megelevenítéssel, így tárva fel a mű gondolati rétegeit. Alkalmazta a színpadtechnikai újítást, a háttérre vetített díszlet is. Emlékezetes ezután az [[1934]]. február 27-i színrevitel, amely a két világháború közt már-már halódó színjátszás sorsfordulatának kezdetét jelentette. Az 1100 személyes teremben a bemutatón 1400 ember szorongott, s rövid idő alatt [[Kolozsvár]]t, [[Nagyvárad]]on, [[Brassó]]ban huszonkilencszer adták elő a Tragédiát 30 000 néző előtt. A bevétel biztosította azt az alapot, amiből megvalósulhatott a Thália Rt. népművelő művészi programja. A rendező [[Kádár Imre (író)|Kádár Imre]] nem vette át a budapesti Nemzeti Színház konzervatív, a [[Zichy Mihály|Zichy]]-illusztrációk [[Naturalizmus (művészet)|naturalista]] képzőművészeti keretében játszott 1934-es felújításának koncepcióját, hanem a stilizált színpad kifejezéstárát használva, fényeffektusokkal vitte színre a művet. Az Ádám-Éva-Lucifer hármas: [[Balázs Samu]], Erényi Böske, [[Forgács Sándor]]. A modern színészalkat előfutáraként tartjuk számon Forgács Lucifer-alakítását: „nem démon, szellemes, kedélyesen fölényes, intelligens” – írta róla [[Gaál Gábor (író)|Gaál Gábor]], a korabeli krónikás.
Erdélyben is gazdag ''Az ember tragédiája'' szabadtéri előadásainak adattára: kiemelkedő volt a Thália Színház társulatának bemutatója 1937. június 26-án Kolozsváron a [[Református kollégium (Kolozsvár)|Református Kollégium]] nagy udvarán, a [[Farkas utca]]i templom tövében (6000 néző előtt ötsíkú színpadon) és [[1938]]. június 27-én [[Brassó]]ban a Katolikus Főgimnázium udvarán. A színész-hármas mindkét előadáson: Nagy István, Fényes Alice, Kovács György.
Hosszú szünet után újból [[1965]]. november 26-án került színre Kolozsvárt a Tragédia [[Rappaport Ottó]] rendezésében. Ez a bemutató is színháztörténeti súlyú. Főszereplői: [[László Gerő]] (Ádám), [[Vitályos Ildikó]] és [[Krasznai Paula]] (Éva), [[Kovács György (színművész)|Kovács György]] és [[Flóra Jenő]] (Lucifer). Jelentősége újszerű értelmezésében rejlik, amely „desatanizált”, s a mindig kételkedő, a tudás segítségével mindig újrakezdő ember drámájára helyezte a hangsúlyt. A naturalista hagyományokat elutasító színpadkép Jules Perahim munkája, amely két, közös középpontjuk körül ellentétes irányban forgatható lépcsős körszínpadból állt, biztosítva a játék folyamatosságát és jelképiségét. Az előadás súlyát Kovács György alakítása biztosította, [[zene|zenéjét]] [[Oláh Tibor (zeneszerző)|Oláh Tibor]] szerezte.
A Tragédia ősbemutatója és az utolsó színrevitel záró előadása közt Kolozsvárt 237-szer került színre a mű. Említésre méltó a Tragédia nagyváradi bemutatója 1974-ben, amelynek [[Szabó József (rendező)|Szabó József]] rendezésében újítása volt, hogy az előadás narrátoraként Madách alakja is megelevenedik. A váradiak szakítottak a teatralitással, a játékot megfosztják a színésziességtől, s mintegy [[Oratórium|oratórikus]] szellemben a madáchi szöveg szolgálatára kötelezik a színészeket. Ugyanekkor [[Harag György]] [[Marosvásárhely]]en a Székely Színház művészeivel egy „reteatralizált” rendezésben látványosan viszi a közönség elé a Tragédiát.
A [[Nicolae Ceaușescu|Ceaușescu]]-diktatúra szigorodásakor betiltják ''Az ember tragédiája'' már bemutatás előtt álló újabb előadását azzal az otromba érveléssel, hogy a szocializmusban nem lehet többé az ember „tragédiájáról” beszélni... Leállnak a marosvásárhelyi Nemzeti Színház próbái is, ahol a román tagozaton [[Octavian Goga]] híres fordításában készültek a drámát bemutatni.
1989 után viszont lehetővé vált, hogy a marosvásárhelyi magyar tagozat [[Kincses Elemér]] rendezésében felújítsa a ''Mózes'' erdélyi előadását (1991), s a népét balsorsából kivezető Mózes [[Ferenczy István (szobrász)|Ferenczy István]] alakításában az új történelmi helyzetnek megfelelő jelentőséget kapjon. A társulat ezzel a darabbal szerepelt a III. Kisebbségi Színházfesztivál rendezvénysorozatában a [[magyarország]]i [[Kisvárda|Kisvárdán]].
=== A szakirodalomban ===
Az erdélyi Madách-kultusz írásbelisége hűen kísérte a Tragédia színpadi változásait, de kezdettől fogva bensőségesebb gondolati kapcsolatba került a Madách-jelenséggel. [[Haraszti Gyula]] Madách-könyve (Kolozsvár, 1882) még kora ítéletével a világfájdalmat jelöli meg a költő világnézeteként, [[Kristóf György]] azonban (''Petőfi és Madách.'' Kolozsvár, 1923) a XIX. század két nagy írójának humanizmusát egybevetve már így összegez: „Petőfinél az eszmény, az ideálok világa tökéletes, míg Madáchnál a kultúrában és a kultúrának élő nemes lélek tapasztalja, hogy az ideák, az értékek világa is fogyatékos.” A kisebbségi lét nyomásai közepette a Madách-kép hamar ellentmondásaira bomlik. [[Reményik Sándor]] a költő halálának 70. évfordulóján az Ádám az Űrben című írásában így jellemzi a Tragédia szerzőjét: „Nem kell neki semmi abból, ami itt kapható, nyerhető, árulható, megvehető, ingyen ölébe hulló vagy kierőszakolható. Semmi.” Ugyancsak itt, a [[Pásztortűz]]ben Kovács László a történelmi kiábrándulás helyett a remény felcsillanására ügyel... Tárgyilagos művészi szempontot képvisel az [[Erdélyi Helikon]]ban [[Bánffy Miklós (író)|Bánffy Miklós]] háromrészes írása (''Az Ember Tragédiája'' a színpadon), Madách hozzá nem értő lefokozását, elhibázott bemutatását bírálja a budapesti Nemzeti Színház rendezésében, s ezzel szemben megdicséri a [[bécs]]i Burgtheater [[német nyelv]]ű Tragédia-bemutatóját, leszögezve, hogy ez az előadás rendezői tökéllyel „hatalmas lépés Madách művének világsikere felé”.
Az erdélyi magyar sors válságos helyzetében alakuló Madách-kép körül 1957-ben már nyílt és szenvedélyes vita támadt. Az újraindult [[Korunk]]ban [[Tordai Zádor]] ''Jegyzetek Az Ember Tragédiájáról'' c. alatt Lucifert teszi meg a dráma „legpozitívabb alakjá”-nak, szembehelyezve a tudást a hittel. Konklúziója az, hogy egyetlen kiút lehet a Tragédiából, s ez nem az „ember küzdj és bízva bízzál”... Az ő a hitet elítélő s a tudást kizárólagosan ösztökélővé tevő felfogásával szemben [[Kallós Miklós]] ''Valóban vagy-vagy?'' c. alatt azzal válaszol, hogy „a forradalmi álmodozás nélküli rideg realizmus éppoly sivár, mint amilyen terméketlen a higgadt számítás nélkül való álmodozás”. Az [[Igaz Szó]] szerkesztőségi válasza szerint Tordai „a szkepticizmust, a kiábrándultságot, az eszménytelenséget, pontosabban az [[egzisztencializmus]] nihilizmusát emeli eszményképpé", Kovács János pedig az [[Előre (napilap, 1953–1989)|Előrében]] emel szót „az eszmei csömör és csüggedés meghirdetése" ellen.
Új, reális kép a nagy drámaíró halálának 100. évfordulójára bontakozott ki [[Barta János (irodalomtörténész)|Barta János]] ''Történelemfilozófiai kérdések Az ember tragédiájában'' ([[Irodalomtörténeti Közlemények|ItK]], Budapest, 1965) és [[Kántor Lajos (irodalomtörténész)|Kántor Lajos]] „Kiket nagyoknak mond a krónika" c. tanulmánya nyomán; utóbbi a Korunkban, az 1964-es évforduló alkalmából összegezi a Madách-kép százados alakulását [[Arany János (költő)|Arany János]]tól [[Sőtér István]]ig, s a teljes Madách-életmű irodalmi visszhangjának összehasonlításaiból igazolja, hogy a Tragédia keletkezése saját korának történelméből fogant, s így Madách Tragédiájában „nem választható szét nemzet és haladás, partikuláris és egyetemes – éppen ezzel biztosítva magának a kortárs és az utókor csodálatát". Az irodalomtörténeti áttekintés kiszélesül Kántor Lajos ''Százéves harc az ember tragédiájáért'' c. tanulmányában, mely a budapesti [[Akadémiai Kiadó]]nál jelent meg azzal a Vajda György Mihálytól idézett konklúzióval, hogy „A Tragédia, mai szóval élve, közéleti mű...” Ebben a történelmi gyökerű közéletiségben osztozik a Tragédia a [[Bach-korszak]]ot leleplező másik Madách-művel, ''A civilizátor''ral és a Korunkban többször is kiemelt ''Mózes'' c. drámával, s válik az erdélyi magyarság saját történelmét alakító erkölcsi tényezővé.
Kántor Lajos az [[Utunk]]ban ugyanebben az időben megjelent ''Közcél és magány'' c. írásában tetézi Madách történelmi hatékonyságának tételét, leszögezve, hogy egyéniség és tömeg, magány és közcél a Tragédia tengelyét alkotja. „Ez a komolyság és elkötelezettség – írja –, amellyel az élet feladta kérdésekre a válaszokat kereste [...], a legnagyobbak közé emeli Madáchot. A példát mutató klasszikusok közé, akik nem tették a magányt filozófiai végkövetkeztetéssé."
Az [[esztétika]]i és [[filozófia]]i elvontságokból a reális történelembe – az 1848-at megelőző és követő álmokba és csalódásokba – visszahelyezett s így tanulságaival újra történelmet termő Tragédia a szerző halálának centenáriumát világirodalmi párhuzamokba állítva is új kor-vállalásra késztet. Tudor Vianu román irodalomtörténésznek a budapesti [[Helikon (folyóirat, 1955–)|Helikon]]ban megjelent tanulmánya [[Mihai Eminescu]] ''Memento mori'' c. elbeszélő költeményét hasonlítja össze Madách művével, kijelentve, hogy „a pesszimista történelmi koncepció, mely Eminescunál zordonabb, Madáchnál felcsillanni enged valami reménységsugár-félét". Kettőjüket a román és a magyar nemzet szellemi ősének vallja. [[Jancsó Elemér]] ''Madách és a világirodalom'' c. alatt von párhuzamokat a Tragédia és az 1848-as forradalmak vérbefojtását megörökítő – tehát szintén a történelem valóságából kiinduló – európai irodalmak között, és a közös hajtóerőt az emberi boldogság és életet betöltő cél keresésében látja.
Az új Madách-kép jutott kifejezésre a centenáris Tragédia-előadás kapcsán is Kolozsvárt. [[Rappaport Ottó]] 1965-ös rendezése [[Marosi Péter]] [[Utunk]]beli kritikája szerint azért vált méltóvá a nagy feladathoz, mert „újszerűsége tömegeket vitt közelebb a Tragédia korszerű értelmezéséhez". Az egy emberként felfogott Ádám-Éva-Lucifer hármas tragikus küzdelme ebben az értékelésben „egy adott lét ellentmondásaival, gyarlóságaival" a mű humán lényegét találta el.
Maga a rendező 1973-ban, újabb Madách-évforduló alkalmából, így magyarázza az akkori színpadi sikert: "Nem ismerek egyetlen színpadi művet sem, amely olyan mélyen, egészen és igazán szólna a mi korunk emberének sorskérdéseiről: amely őszintébb, valóságosabb, igazabb – nem elvont, nem általános, hazug és illuzórikus, nem hitegető és félrevezető, hanem emberi, éppen ezért elfogadhatóbb – választ adna a lét ellentmondásos kérdéseire, mint a Tragédia. Madách Imre ezt a választ a színpadi érzékelhetőség, a teatralizált gondolatiság poetikus nyelvén fogalmazta meg, amely [[Bertolt Brecht|Brechtet]], [[Luigi Pirandello|Pirandellót]], [[Arthur Miller|Millert]], [[Samuel Beckett|Beckettet]] száz évvel megelőzve, a modern színpadművészet minden fontosabb alkotóelemét magába foglalja." Az erdélyi helyzetből fogant történelmi valóságszemlélet ezt a Madách-képet vitte színpadra.
Érthető, hogy Madách születésének 150. évfordulóján, 1973-ban, a [[Makkai Sándor]] "magunk revíziójá"-n és [[Tavaszy Sándor]] "önösszeszedés"-hirdetésén elindult s a maga nemzeti identitását a változott társadalmi körülmények közt is megvalósítani kívánó erdélyi magyarság lelkiismeretében feltámad az öngyilkossá vált [[Teleki László (politikus, 1811–1861)|Teleki László]] örökébe lépő Madách politikai hitvallomása az 1861-es pesti országgyűlésen, ahol az 1848-as törvények visszaállítását nem "felirat", hanem "határozat" alakjában követelte... Így újul fel a Tragédia mellett a másik remekmű, az ugyancsak politikai fogantatású és közéleti tanulságokat rejtő Mózes jelképes emléke is. "A költői álom, a vezető optimista tragédiája túlélte a szerző korát – írja e sorsdrámáról az ünneplő Korunk –, s ma kibontakozó magatartás-irodalmunk számára képes beszédében erkölcsi indokokat ajánl, amikor azokat avatja »nagy«-gyá, akik a demoralizálódás ellenszeréül a demokráciát mozdítják elő, régi megalázások és megalázkodások felszámolásával, az emberség merőben »új« törvénye szerint." A Korunk e számában [[Bretter György]] is beható Madách-elemzés során jut el ama sarkigazságig, hogy "...a rációban hinni kell, a humanizmust viszont megvalósítani. [...] az élet munkál bennünk s ennek parancsa: élni kell." Ugyanitt [[Dávid Gyula (irodalomtörténész)|Dávid Gyula]] ismerteti a román kritika rangos felvonulását a Tragédia [[Octavian Goga|Goga]]-féle fordításának megjelenésekor.
A teljes befogadás légkörében kétszer is megjelent ''Az ember tragédiája'' [[Románia|Romániában]]: [[1973]]-ban [[Páskándi Géza]] utószavával a [[Kriterion Könyvkiadó]], [[1982]]-ben [[Kántor Lajos (irodalomtörténész)|Kántor Lajos]] bevezetőjével a [[Dacia Könyvkiadó]] kiadásában. Közkinccsé vált ugyancsak Kántor Lajos bevezetőjével egy [[Téka sorozat|Téka]]-kötetnyi Madách-levél is. 1983-ban, az író születésének 160. évfordulója alkalmából az Utunk Keszthelyi András, a ''[[Református Szemle]]'' [[Tőkés István]], [[A Hét (folyóirat, 1970–2003)|A Hét]] [[Deák Tamás (író)|Deák Tamás]], a Korunk [[Szász János (író)|Szász János]] megemlékezéseivel ünnepelt.
== Források ==
* {{RMIL|3}}
{{portál|irodalom}}
{{DEFAULTSORT:Madách Imre hatasa}}
[[Kategória:Magyar irodalom]]
[[Kategória:Madách Imre]]