Szittyó
A szittyó (Juncus), szövőke, néhol kocsifű a róla elnevezett növénycsalád típusnemzetsége több mint 200 fajjal.
Származása, elterjedése
Alapvetően az északi féltekén terjedt el, de azon belül jóformán mindenfelé megtalálható. Magyarországon 28 faja honos, közülük a kopácsos szittyó védett.
Megjelenése, felépítése
Levele váltakozó vagy kétsoros, hengeres, rekeszekre tagolt. Ecsetvirágzata a szár csúcsa alatti hasadékból nő ki. Termése tok; a háromüregű magház sok magkezdeményt tartalmaz.
Életmódja
Tipikusan a nedves termőhelyek növénye, aminek következtében szára és leveleinek belsejét fiókos átszellőztető alapszövet (aerenchyma) tölti ki. Általában seregesen nő, gyakran társulásalkotó. Más fűféléket elnyom maga körül.
Felhasználása
A jószág csak fiatal leveleit legeli, később csak kényszerűségből takarmány. Az éles szittyó Európa déli részén terem, egész méternyi, már Dioszkoridész hasmenés ellen és vizelethajtónak ajánlotta. A békaszittyó és a csomós szittyó nedves helyen csoportosan, néhol zsombékot alkotva nő. Szára erős, hajlékony és szívós, ezért régebben a kosárfonók kisebb tárgyakat, kosarakat, ernyőket, székeket, süvegeket, varsát stb. kötöttek belőle, a kertészek pedig kötözőanyagnak használták. Belét mécsben égették, kúszó ágas tőkéjét (radix junci) kövesedés elleni gyógyhatású készítménynek tartották.
Források
- A Pallas nagy lexikona. Szerk. Bokor József. Budapest: Arcanum – FolioNET. 1998. ISBN 963 85923 2 X
