Légvédelmi rakéta

A légvédelmi rakéta vagy föld-levegő rakéta olyan irányított rakéta, melyet légi célok, elsősorban repülőgépek, ritkábban helikopterek és rakéták elleni harcra használnak. Az első légvédelmi rakétákat a második világháborús Németországban fejlesztették ki a szövetséges bombázások megakadályozására, de a háború végéig nem sikerült használható fegyverhez jutniuk. Az atomfegyvereket hordozó nehézbombázó repülőgépek megjelenése a fejlesztéseknek új lökést adott, és az 1950-es évek második felében megjelentek és elterjedtek az első használható ilyen fegyverek. Az akkori elvárásoknak megfelelően a honi légvédelmi rakéták a kiemelt fontosságú, stratégiai célokat védték, ennek megfelelően fix telepítésű fegyverrendszerek voltak, meglehetősen nagy méretű és tömegű rakétákkal és berendezésekkel. A legkorábbi rakéták irányítórendszere parancsközlő távirányítás volt, de ez a távolság növekedésével egyre pontatlanabbul működött, így nem ritkán atomtöltet kellett az ellenséges repülőgépek biztos megsemmisítéséhez, ezért hamar átadta helyét a félaktív lokátoros önirányításnak, amely ma is a légvédelmi rakéták egyik alapvető irányítási módszere. Az 1960-as évek végére a rakéták legkisebb méretét sikerült alapvetően lecsökkenteni, megjelentek a csapatlégvédelmi rakéták, melyek indítóállványait és kiszolgáló berendezéseit páncélozott harcjárművekre telepítették, így ezek folyamatosan követni tudták a harcoló csapatok mozgását. A legkisebb légvédelmi rakéták kategóriája, a kézi légvédelmi rakéták (MANPADS) is ekkortájt jelentek meg. A NATO három kategóriát különböztet meg hatótávolság tekintetében:^[1]

Rövid hatótávolságú rendszerek: 0-20 km
Közepes hatótávolságú rendszerek: 20-90 km
Nagy hatótávolságú rendszerek: több mint 90 km