Lövith Egon
| Lövith Egon | |
| Született | Lövith Marc Egon 1923. május 21. Kolozsvár |
| Elhunyt | 2009. szeptember 1. (86 évesen)[1] Kolozsvár |
| Nemzetisége | magyar |
| Házastársa | Lövith Margó[2] |
| Foglalkozása | szobrász, festő, grafikus |
| Kitüntetései | a Romániai Zsidó Hitközségek Szövetségének nagydíja[3] |
Lövith Marc Egon (egyes forrásokban Löwith[4]) (Kolozsvár, 1923. május 21. – Kolozsvár, 2009. szeptember 1.)[1][5] zsidó származású[3] erdélyi magyar szobrász, festő és grafikus.
Akarom, hogy szeressenek, s hogy szeressék szobraimat – kardvívásokkal szúrni, vágni nem az én ideálom. A győzelmet minél kevesebb véráldozattal szeretném kivívni. Nemes értelemben akarok hódítani. A jól elkészített szobor vagy kép mindezt elvégzi helyettem.
Élete és munkássága
 | |
|---|---|
 Nem található szabad kép.(?) | |
  | Lövith Egon portréja |
| Lövith Egon 2009-ben, 86. születésnapján |
| Lövith Egon önarcképe |
Apja, aki órásmesterként, majd később vasútépítő mérnökként[5] dolgozott, 1926-ban családjával együtt kitelepedett Mexikóba. Az apa halálát követően 1936-ban a család hazaköltözött Kolozsvárra. 1944-ben kényszermunkára vitték őket: először Nagybányára, aztán Bajára és Törökbálintra, később pedig a türkheimi és a dachaui lágerekbe. Lövith Egon 1945-ben szabadult ki az amerikai felszabadító seregeknek köszönhetően, és még ebben az évben visszatért Kolozsvárra. Feleségét leszámítva családjának többi tagja odaveszett a lágerekben.[3] 1947-ben beiratkozott a Kolozsváron található szakszervezeti Belle Arte Képzőművészeti Iskolába. Később 1948-ban a Ion Andreescu Művészeti Intézet tanulója lett szobrászat szakon, ahol Romulus Ladea és Ion Irimescu szakmai irányításával sajátította el a szobrászat alapjait. Miután 1953-ban megkapta az oklevelet a főiskolán,[5] ugyanezen a helyen művészi anatómiát, kompozíciót, valamint formázást tanított asszisztensként. 1962-ben kinevezték lektorrá, 1972-ben a szobrászati szak előadójává, később katedrafőnök is lett. Számos egyéni és csoportos kiállítása volt Romániában és külföldön is. 1960-ban a Velencei biennálén is szerepelt. 1995-ben igen jelentős szobrászati és festészeti munkákat adományozott a kolozsvári Művészeti Múzeumnak.[3] Munkásságának legjelentősebb periódusai a következők: 1954-ben az expresszionizmus szellemében kezdett el alkotni: szobrai bemutatják és kifejezik a művész által is elszenvedett kínokat. A Horea, Closca és Crisan, valamint a Holokauszt-sorozathoz tartozó szobrai ennek az időszaknak harcos expresszionista jegyeket viselő termékei. 1973-tól kezdődően már a forma lényegi megmintázására kezdett el törekedni, ekkor készült számos fából készült szobra (Tél, Torzó), melyek a klasszikus hagyományokkal radikálisan szakító Alexander Archipenko szellemében születtek meg. 1973-tól a már egyéniesült motívumai az élet lényeges megnyilvánulásainak állandó keresését fejezik ki és jelenítik meg. A felszíni díszítések teljes mértékű elhagyását követően már csak a tiszta forma maradt meg művészetében. A kolozsvári Művészeti Múzeumban őrzik a szobrászművész ebben az időszakban készült fontosabb munkáit, többek között Albert Einstein és François Villon mellszobrait.[3] Szobrászművészeti pályafutásának nevezetesebb alkotásai és ciklusai a következők: Önarcképek, Golda Mira, Az örök pár, a Holokauszt-sorozat, A fák, A táj emberei, a mexikói tartózkodásra utaló Sombreros Quijotesco, a Bagatelles, a Meditteránum-sorozat, a Madarak, Az élet teljessége-sorozat, Szellemi nyomok, Szfinx, Ikarosz, valamint Nike.[3] Lövith Egon szobrászművészeti munkássága mellett jelentős festészeti és grafikai tapasztalattal is rendelkezett,[3] de érdekelte a monumentális művészet (belső dekorációk, domborművek) és a kerámia is. Újabb keletű grafikai sorozatában a fasiszta holokauszt borzalmait elevenítette föl.[4] 2009. szeptember 1-jén hunyt el szülővárosában, Kolozsváron, itt is temették el házastársa, Lövith Margó mellett.[2]
Magánélete
A szobrászművész tökéletesen beszélt négy nyelven: magyarul, románul, spanyolul és németül.[2]
Díjai, kitüntetései
- a Romániai Zsidó Hitközségek Szövetségének nagydíja (életművéért), 2002. november 17.[3]
Kiállításai
Legfontosabb egyéni kiállításai a következők:
- 1969: Szatmárnémeti[1][4]
- 1971: Nagyenyed[1][4]
- 1973, 1978: Képzőművészeti Galéria, Kolozsvár[1][4]
- 1973: Bukarest[1][4]
- 1989: Dombóvár[1][4]
- 1989: Tel-Aviv[1][4]
- 2004: Bagatelles, a Képzőművészek Szövetségének kiállítóterme, Kolozsvár[6]
Jegyzetek
- ↑ 1,0 1,1 1,2 1,3 1,4 1,5 1,6 1,7 Új Magyar Szó: Elhunyt Lövith Egon. Új Magyar Szó, 2009. szeptember 3. (Hozzáférés: 2011. március 8.)
- ↑ 2,0 2,1 2,2 2,3 Németh Júlia: In memoriam Lövith Egon. Szabadság, 2009. szeptember 3. [2016. március 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. március 14.)
- ↑ 3,0 3,1 3,2 3,3 3,4 3,5 3,6 3,7 Lőrincz, Ildikó: Életműdíj Lövith Egon szobrászművésznek. Transindex, 2002. november 19. (Hozzáférés: 2011. március 8.)
- ↑ 4,0 4,1 4,2 4,3 4,4 4,5 4,6 4,7 Murádin Jenő: LÖWITH Marc Egon. Artportal. (Hozzáférés: 2011. március 14.)[halott link]
- ↑ 5,0 5,1 5,2 Elhunyt Lövith Egon szobrászművész. Szabadság, 2009. szeptember 2. (Hozzáférés: 2011. március 9.)[halott link]
- ↑ Lőrincz Ildikó: BAGATELLES – "Én nem megdöbbenteni akarom az embereket". Transindex, 2004. november 12. (Hozzáférés: 2011. március 15.)
Források
- Romániai magyar irodalmi lexikon: Szépirodalom, közírás, tudományos irodalom, művelődés III. (Kh–M). Főszerk. Dávid Gyula. Bukarest: Kriterion. 1994. ISBN 973-26-0369-0
- Romániai magyar ki kicsoda : 1997. Nagyvárad, 1996. Lövith Egon lásd 367-368. p. ISBN 973-97980-0-4
További információk
- Németh Júlia: Lövith Egon; Mentor, Marosvásárhely, 2004 (Mentor művészeti monográfiák)
.svg){kind=small}
