I. Konrád keleti frank király
| I. Konrád | |
 | |
| Német király | |
| Uralkodási ideje | |
| 911. november 10.[1] – 918. december 23. | |
| Elődje | IV. Lajos keleti frank király |
| Utódja | I. Henrik német király |
| Életrajzi adatok | |
| Uralkodóház | Conradines |
| Született | 881 körül |
| Elhunyt | 918. december 23. (37 évesen) Weilburg |
| Nyughelye | Fulda |
| Édesapja | Thüringiai Konrád herceg |
| Édesanyja | Glismut |
| Testvére(i) | Eberhard of Franconia |
| Házastársa | Sváb Kunigunda |
| Gyermekei | Kunigunda és Herman |
 A Wikimédia Commons tartalmaz I. Konrád témájú médiaállományokat. | |
I. Konrád vagy Frank Konrád, Ifjabb Konrád (németül: Konrad I.), (881. – 918. december 23.[1]) frank herceg 906-tól és keleti frank király 911-től, a királyi trónon a Konrád-ház első és egyetlen uralkodója volt, egyben a Keleti Frank Királyság utolsó királya volt, a Karoling Gyermek Lajos utódaként. Utóda a már Német Királyságnak nevezett állam uralkodójaként I. Madarász Henrik volt a szász dinasztiából.
Élete
Ifjúkora
I. Konrád Konrád türingiai herceg és Glismut, Karintiai Arnulf német-római császár leányának fiaként látta meg a napvilágot. A Konrádok, a Mosel vidékének grófjai, és a Babenbergek, a Majna vidék grófjai, gyakorolták az abszolút hatalmat Frankföld fölött. 906-ban a két család vívta egymás ellen a fritzlari csatát. A csatában az idősebb Konrád életét vesztette, ahogy a Babenberg gróf három fia közül kettő is. A harmadikat is hamarosan kivégezték, a birodalmi kancellár, I. Hatto, mainzi bíboros védelmi ígérete ellenére. Ezek után az egyetlen jelentős túlélő, Ifjabb Konrád, lett Frankföld hercege.
Trónralpése
Konrádot 911. november 10-én választották keleti frank királlyá[1] Forchheimban[forrás?], nagybátyja, az utolsó Karoling király, Gyermek Lajos, halála után. Az új uralkodó megválasztását azonban a lotharingiai herceg nem ismerte el, fellázadt, és tartományával együtt a Nyugati Frank Királysághoz csatlakozott.[1] Ezzel kezdetét vette a Konrád uralkodását végigkísérő harc a törzshercegségekkel.[1] Miután nem sikerült adófizetésre kényszeríteniük az új király, a magyarok is megindultak.[1] 912-ben Konrád saját hercegségét, a Frankföldet, valamint Thüringiát dúlták végig.[1]
Az alemann felkelés
912–913 folyamán Konrád Lotaringia visszaszerzésére 3 hadjáratot is indított – sikertelenül.[1] Ugyanakkor azzal, hogy Thüringia északi részeit ki akarta vonni a szász joghatóság alól, az időközben elhunyt Ottó herceg fiát, Henriket is ellenségéve tette.[1] 913-ban Echanger palotagróf és fivére, Berchtold (előzőleg ők ketten győzték le bajor Arnulffal a Burgundiából hazafelé tartó magyarokat) vezetésével kitört az alemann felkelés is.[1] A béke kedvéért Konrád hajlandó volt elvenni a két fivér korosodó nővérét.[2] Sváb Kunigunda, Liutpold özvegye és Arnulf bajor herceg édesanyja, még abban az évben két gyermeket is szül neki, Kunigundát és Hermant. E házasság ellenére 914-ben újra fellángoltak az alemann harcok.[3] A magyarverő Arnulf herceg is csatlakozott a lázadáshoz.[3] Ám miután Konrád vereséget szenvedett, épp az általa legyőzöttekhez menekült (914), s ezt követően innen intézett folyamatos betöréseket Bajorországba.[3] Alemanniában a szintén a magyarokhoz száműzött Erchanger távozása után sem csillapodott a nyugtalanság.[3] Most Burchard, a 911-ben meggyilkolt hasonnevű Alemann herceg fia támasztott felkelést (915).[3] Ezt a király nem volt képes leverni, mert a szász Henrik ellen kellett vonulnia, aki Eresburgnál vereséget mért Konrád fivérére, Eberhard frank hercegre.[3] A visszatérő Erchanger Burcharddal összefogva szintén győzött, és herceggé kiáltatta ki magát.[3] Ezzel megszületett egy új törzshercegség: a sváb.[3] A lázadók ezalatt végigdúlták Sváb- és Frankföldet, Szászországot és Thüringiát.[3] Egy seregtestük egészen Brémáig hatolt el, amit fel is gyújtottak.[3] 916-ban hohenaltheimi zsinaton az Egyház ugyan Konrád központosító törekvései mellé állt,[4] de ez sem tudta az eseményeket kompenzálni. Ugyanez évben Arnulf elfoglalta – bár Konrád ellenében megtartani ekkor még nem tudta – a bajor fővárost, Regensburgot; a Svábföldön átvonuló magyarok Lotharingiát dúlták.[3] A király, aki mellett jóformán csak fivére, Eberhard és az egyházi előkelők tartottak ki, 917-ben kivégeztette az időközben elfogott Erchangert és Berchtoldot.[3] Az új sváb herceg, Burchard lett.[3] Arnulf harcát is siker koronázta: még ebben az évben visszafoglalta tartományát.[3]
Halála
A szászok és bajorok ellen vívott harcban, úgy tűnt, mintha már sosem akarna vége szakadni.[3] Ám az egyik ütközeben végül Konrád súlyos sebesülést szerzett.[3] A birodalom érdekeit országlása latt végig előtérbe helyező uralkodó még egyszer megmutatta nagyságát: halálos ágyán legnagyobb ellenfelét, Szász Henriket nevezte meg utódjául, és saját fivérét, Eberhardot küldte el hozzá a királyi jelvényekkel.[3] A cél az volt, hogy Henrik hatékonyan vezethessen hadjáratot a betörő magyarok ellen. Konrád 918. december 23-án hunyta le a szemét Weilburgban. Fuldában temették el. Eberhard követte testvérét a frankföldi trónon. 939-ben felkelést vezetett Nagy Ottó ellen, de a vesztes andernachi csatát követő menekülésben megölték. Frankföld közvetlen császári uralom alá került, mely 939-től 1024-ig tartott.
Források
- I. Konrád
- Konrád (1). In A Pallas nagy lexikona. Szerk. Bokor József. Budapest: Arcanum – FolioNET. 1998. ISBN 963 85923 2 X
Jegyzetek
- ↑ 1,00 1,01 1,02 1,03 1,04 1,05 1,06 1,07 1,08 1,09 Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Német királyok, római császárok. Budapest: Mæcenas. 1998. ISBN 963 9025 66 6 28. oldal
- ↑ Weiszhár, 28–29. oldal
- ↑ 3,00 3,01 3,02 3,03 3,04 3,05 3,06 3,07 3,08 3,09 3,10 3,11 3,12 3,13 3,14 3,15 3,16 Weiszhár, 29. oldal
- ↑ Magyar katolikus lexikon. ISBN 963-361-626-3
Kapcsolódó szócikkek
| Előd: Babenbergek |
Frankföld hercege | Utód: III. Eberhard |
| Előző uralkodó: IV. Lajos |
Következő uralkodó: I. Henrik mint német király |
