A törökök ellen vívott előző, 1389. évi csatát lásd a Rigómezei csata (1389) c. szócikkben!
Ez a szócikk vagy szakasz lektorálásra, tartalmi javításokra szorul. A felmerült kifogásokat a szócikk vitalapja részletezi (vagy extrém esetben a szócikk szövegében elhelyezett, kikommentelt szövegrészek). Ha nincs indoklás a vitalapon (vagy szerkesztési módban a szövegközben), bátran távolítsd el a sablont! Csak akkor tedd a lap tetejére ezt a sablont, ha az egész cikk megszövegezése hibás. Ha nem, az adott szakaszba tedd, így segítve a lektorok munkáját!
Rigómezei csata (1448)
Egy akindzsi pányván vonszol egy harcképtelenné vált magyar lovagot
A második rigómezei csata1448. október 17–20-án a II. Murád szultán vezette oszmán és a Hunyadi János magyar kormányzó által vezérelt keresztény hadak között zajlott, s magyar vereséggel zárult. Vereségével Hunyadi az Oszmán Birodalom ellen vívott háborúinak egyik legnagyobb kudarcát szenvedte el. (Az „első” rigómezei csatát 1389-ben vívták.)
Hunyadi János 1448-ban látta elérkezettnek a pillanatot, hogy visszavágjon az 1444-es várnai vereségért. Hunyadi stratégiája a meglepetésen, valamint a Balkán népeinek felkelésén alapult, valamint azon, hogy a török fősereget egyetlen döntő ütközetben képes lesz felmorzsolni. Hunyadi elbizakodott volt, s seregeit úgy vezényelte egyre mélyebbre az ellenséges területekre, hogy nem biztosította a kellő védelmet egy esetleges visszavonuláshoz. Még a támadást megelőzően Hunyadi megállapodott Szkander béggel (azaz Kasztrióta Györggyel), hogy egyesítik seregeiket, s együtt fogják kiűzni a törököt a Balkánról. Ezen egyezség értelmében Kasztrióta György Hunyadi közeledésének hírére megindította csapatait, hogy egyesüljenek, de ebben a szándékában megakadályozta Brankovics György szerb despota, aki csapataival útját állta, valamint tájékoztatta a szultánt a magyar seregek helyéről, hadmozdulatairól, s így a törökök a magyar sereget – még az albánokkal való egyesülés előtt – döntő csatára kényszerítették.
Lefolyása
Az első hadmozdulatok 1448. október 16-án mentek végbe, ekkor sorakoztak fel a szemben álló felek, a török sereg körülbelül 60 000, míg a Hunyadi vezette keresztes hadak 24 000 főt számláltak. Október 16-án az akindzsik és a ruméliaiszpáhik vették fel a harcot Hunyadival, de nem jártak sikerrel. Másnap az anatóliai szpáhik támadtak, de rohamukat visszaverték a magyar lovasok, azonban ellentámadásba nem tudtak átmenni, a török centrumban álló gyalogság helytállása miatt. A lovasságban pánik tört ki a török centrum áthatolhatatlanságát látva, ami a szárnyak megfutamodásához vezetett. Ekkor Hunyadi parancsot adott a centrum rohamára, a lovagok megrohamozták a janicsárokat, de még a török tábor előtt megállították és megfutamították őket. A keresztes lovasság visszavonult saját táborába, sorsára hagyva a gyalogságot, melyet így a törökök könnyűszerrel bekeríthettek és felőrölhettek.
A több napos csata végül meggyőző török győzelemmel zárult. A csatában elesett Székely Jánoshorvát–szlavón bán, a balszárny parancsnoka, számos nemes, több báró, köztük Tallóci Frank, Bebek Imre, Marcali Imre, Szécsi Tamás és alsólendvai Bánffy István. A keresztes hadak veszteségeit tovább tetézte, hogy mélyen ellenséges területen voltak, ahol mind a szerb, mind a török csapatok vadásztak rájuk, így sokan menekülés közben lelték halálukat, vagy estek fogságba. Például a Szerbián át menekülő Hunyadit Brankovics elfogatta, s csak a magyar országnagyok erélyes fellépése miatt nem adta ki Murád szultánnak.
Hatásai
Ezután Rigómező oly mértékben meg volt pestissel fertőzve, hogy évekig nem lehetett élni az amúgy igen termékeny területen. A későbbiekben Koszovó területét szerb lakossága elhagyta, helyükre rengeteg albán települt be (ezzel egyidejűleg Makedónia északi felébe is), akik ma is ott élnek.
Bár a második rigómezei csatában a szerbek nem vettek részt, valószínűleg ez a csata szintén hozzájárult a Rigómezővel kapcsolatos szerb nemzeti legenda kialakulásához.
Források
Stephen R. Turnbull, The Ottoman Empire 1326–1699, Osprey Publishing, 2003
Jean W. Sedlar, East Central Europe in the Middle Ages, 1000–1500, University of Washington Press, 1994
Matthew Bennett, The Hutchinson Dictionary of Ancient & Medieval Warfare, Taylor & Francis, 1998
é. sz. 42° 37′ 48″, k. h. 21° 07′ 12″42.630000°N 21.120000°EKoordináták: é. sz. 42° 37′ 48″, k. h. 21° 07′ 12″42.630000°N 21.120000°E
_big.svg){kind=small}
