Agostino Casaroli

Agostino Casaroli
Született
Elhunyt
Állampolgársága	olasz (1946. június 18. – 1998. június 9.) olasz (1914. november 24. – 1946. június 18.)
Nemzetisége	olasz
Foglalkozása	diplomata római katolikus pap katolikus püspök
Tisztsége	titular archbishop of Carthage (1967. július 4. – ) bíboros (1979. június 30. – ) bíboros államtitkár (1979. július 1. – 1990. december 1.)
Iskolái	Pápai Egyházi Akadémia Lateráni Pápai Egyetem
Kitüntetései	Grand Cross of the Order of the Sun of Peru‎ Az Olasz Köztársaság Nagykeresztjének Lovagja a Német Szövetségi Köztársaság Rendjének nagykeresztje Katolikus Izabella-rend nagykeresztje (1977) Grand Cross of the Order of Adolphe of Nassau (1988)
bíboros államtitkár
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Vallása	római katolikus egyház
Szerzetesrend
Pappá szentelés	1937. május 27.
Püspökké szentelés	1967. július 16.
Szentelők
Bíborossá kreálás	1979. június 30.
Hivatal	a Rendkívüli Egyházi Ügyek Kongregációja titkára
Hivatali idő	1967–1979
Hivatal	bíboros államtitkár
Hivatali idő	1979–1990
Elődje	Jean-Marie Villot
Utódja	Angelo Sodano
Szentelt püspökök
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Valerians Zondaks 1972. november 12. Pásztor János 1973. március 3. Jozef Feranec 1973. március 3. Julius Gábriš 1973. március 3. Josef Vrana 1973. március 4. ... Ioan Robu 1984. december 8. ...
Társszentelt püspökök
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
... Angelo Sodano 1978. január 15. ...
Catholic Hierarchy
A Wikimédia Commons tartalmaz Agostino Casaroli témájú médiaállományokat.
Sablon Wikidata Segítség

Agostino Casaroli (Castel San Giovanni, 1914. november 24. – Róma, 1998. június 9.) az Apostoli Szentszék diplomatája, bíboros államtitkár, a legmeghatározóbb személy a Vatikán erőfeszítései mögött, hogy a II. vatikáni zsinatot követően kezelje az egyházüldözés problémáját a szovjet blokk országaiban.

Pályafutása

Casaroli Castel San Giovanniban (Piacenza tartomány, Olaszország) született egy szegény család gyermekeként. Az apja szabó volt Piacenzában. Tanulmányait a piacenzai Collegio Alberoniban és a bediniai püspöki szemináriumban folytatta, pappá szentelését követően (1937) Rómába ment, hogy a Pápai Egyházi Akadémián vatikáni diplomáciát tanuljon. Végül a Lateráni Pápai Egyetemen szerzett kánonjogi laureátust 1939-ben.

Papi pályája

1937. május 27-én szentelték pappá. 1940-től az Államtitkárság szolgálatában állt, a Rendkívüli Egyházi Ügyek Kongregációjánál, levéltárosi beosztásban. Eközben 1943-tól lelkipásztori szolgálatot is végzett a római egyházmegyében. 1947-ben részt vett a Nemzetközi Szervezetek Olaszországi Társaságának továbbképző tanfolyamán. Az államtitkárságon, fogalmazói beosztásban különösen Latin-Amerikára szakosodott, ahová néhány hivatalos utazást is tett. 1955-ben Rio de Janeiróba kísérte Adeodato Giovanni Piazza bíborost a latin-amerikai püspökök első konferenciájára, melynek előkészítésén Rómában dolgozott. 1958 decemberében rendkívüli pápai követként Spanyolországba utazott, hogy átadja a bíborosi piros kalapot Bueno y Monreal sevillai bíboros érseknek, XXIII. János pápa megbízásából. 1958 és 1961 között diplomáciai stílust tanított a Pápai Egyházi Akadémián. 1961. február 24-én kinevezik a Rendkívüli Egyházi Ügyek Kongregációjának titkárhelyettesévé. 1964-ben ő képviselte a Szentszéket a Katolikus Egyház jelenlétéről szóló Tunéziával kötött modus vivendi megállapodás ratifikált okmányainak kicserélésénél. 1964. szeptember 15-én Budapesten aláírója volt a Szentszék és Magyarország közötti részleges megállapodásnak. 1965 februárjában tárgyalásokat folytatott a csehszlovákiai kommunista kormánnyal František Tomášek kinevezéséről a Prágai főegyházmegye sede plena adminisztrátorává. 1967. június 29-én kinevezték a Rendkívüli Egyházi Ügyek Kongregációjának titkárává. A II. vatikáni zsinatot követő időszakban hírnévre tett szert mint magasan képzett diplomata, aki az Egyházzal ellenséges rezsimekkel is képes volt tárgyalni. 1975. július 30-tól augusztus 1-ig a pápa rendkívüli követeként részt vett Helsinkiben az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet befejező szakaszán, és aláírta a záró dokumentumot.

Bíboros

1977-ben nem kreálták bíborossá, és a várakozások ellenére erre már nem is került sor VI. Pál életében, ezáltal bár esélyesnek számított volna, nem vehetett részt a konklávén. II. János Pál pápa első konzisztóriumán kreálta a Tizenkét Szent Apostol-templom bíborosává 1979-ben, ugyanebben az évben kinevezték államtitkárrá. Bár kevésbé tekintették konzervatívnak, mint bárkit II. János Pál környezetéből, diplomáciai tehetsége miatt Wojtyła mégis pótolhatatlannak látta a Szovjetunióval való küzdelemben.

Casaroli 1985-ben a csehszlovákiai Velehradban

1985-ben megkapta a Porto-Sana Rufina-i címegyházmegyét, de megtarthatta címtemplomát. 1990-ben II. János Pál elfogadta az államtitkárságról való lemondását, amelyet hetvenötödik életéve betöltésekor nyújtott be. Utóda Angelo Sodano bíboros lett. 1993-tól a Bíborosi Kollégium dékán-helyettese, egészen 1998-ban szív- és érrendszeri betegségben bekövetkezett haláláig. 2010 novemberében Mehmet Ali Ağca azt állította, Casaroli állt az 1981-es II. János Pál elleni merénylet hátterében.

Nézetei

Viszonyulása a kommunizmushoz

Az általa aláírt megállapodások Magyarországgal 1964-ben és Jugoszláviával 1966-ban jelentették az első alkalmat, a Szentszék részéről a kommunista rezsimek felé való nyitásban. Miközben fenyegető ellenségként tekintett a kommunizmusra – ahogy az emlékirataiból is egyértelműen kitűnik –, figyelemre méltó diplomáciai készségének köszönhetően képes volt ellenérzését tökéletesen leplezni.

Pierre Teilhard de Chardin

1981-ben, Pierre Teilhard de Chardin születésének 100. évfordulóján találgatások merültek fel a francia jezsuita pap, filozófus-paleontológus lehetséges rehabilitálását illetően. Ennek alapjául egy Casaroli bíboros által a L’Osservatore Romano vatikáni hivatalos napilapban publikált levél volt, amelyben méltatta a tudós kutatásainak jelentőségét, akárcsak „ragyogó személyiségét és gondolkodása gazdagságát”. Casaroli úgy vélte, Teilhard megelőzte II. János Pál felhívását, mely szerint „ne féljünk szélesre tárni Krisztusra a kultúra, civilizáció és haladás mérhetetlen területeinek kapuját”.

Magyarul megjelent művei

• A türelem vértanúsága. A Szentszék és a kommunista államok, 1963–1989; bev. Achille Silvestrini, szerk. Carlo Felice Casula, Giovanni Maria Vian, ford. Szerdahelyi Csongor; Szt. István Társulat, Bp., 2001

Források

• Alberto Melloni (ed), Il Filo Sottile: L'Ostpolitik vaticana di Agostino Casaroli (Bologna: Società Editrice il Mulino, 2006) (Santa Sede e Politica nel Novecento, 4.)

További információk

• Hivatalos weboldal
• BBC beszámolója Casaroli haláláról
• cikk kiadott emlékiratairól
• Somorjai Ádám: Nuove fonti per la causa Mindszenty nelle carte Casaroli, 1962–1995 / Újabb Mindszenty-források Agostino Casaroli levéltári hagyatékában; METEM–Historia Ecclesiastica Hungarica Alapítvány, Bp., 2017 (METEM könyvek)
• Somorjai Ádám: Mindszenty-források Agostino Casaroli levéltári hagyatékában, 1962–1995; METEM–Historia Ecclesiastica Hungarica Alapítvány, Bp., 2018 (METEM könyvek)