Carl Jacob Burckhardt
Carl Jacob Burckhardt | |
![]() | |
Született | Az adatok szerializációja sikertelen Az adatok szerializációja sikertelen |
Elhunyt | Az adatok szerializációja sikertelen Vinzel |
Állampolgársága | svájci |
Házastársa | Elisabeth Burckhardt[1] |
Szülei | Carl Christoph Burckhardt |
Foglalkozása |
|
Tisztsége |
|
Iskolái | Bázeli Egyetem |
Kitüntetései | Az adatok szerializációja sikertelen |
Sírhelye | Cemetery of Vinzel (177) |
A Wikimédia Commons tartalmaz Carl Jacob Burckhardt témájú médiaállományokat. | |

Carl Jacob Burckhardt (Bázel, 1891. szeptember 10. – Vinzel, Vaud kanton, 1974. március 3.) svájci diplomata és történész. Legjelentősebb diplomáciai megbízatása a Népszövetség főképviselői posztja volt Danzig Szabad Városban 1937 és 1939 között.
Élete és munkássága
Első diplomáciai tapasztalatait Svájc bécsi követségén szerezte 1918 és 1922 között, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása utáni zűrzavaros években. 1922-ben doktori címet szerzett, majd a Nemzetközi Vöröskereszt munkatársa lett és Kisázsiában részt vett a török függetlenségi háború utáni lakosságcsere lebonyolításában. Ezután visszatért Svájcba, megnősült és a zürichi egyetem docense lett 1927-ben, majd 1929-ben a modern történelem címzetes professzora. 1932 és 1937 között már az újonnan alapított genfi Nemzetközi Tanulmányok Intézete rendes professzora volt. 1935-ben publikálta az első kötetét Richelieu bíborosról szóló átfogó életrajzának, amit csak 1967-ben fejezett be. 1937 és 1939 között ő lett a Népszövetség utolsó főbiztosa Danzig Szabad Városban. Igyekezett megőrizni a város független nemzetközi státuszát, ennek érdekében szoros munkakapcsolatot alakított ki vezető náci politikusokkal. Személyesen találkozott Adolf Hitlerrel is, aki rajta keresztül igyekezett meggyőzni a Nyugatot arról, hogy stratégiai céljai kizárólag a Szovjetunió ellen irányulnak. A német okkupáció után Svájcban dolgozott, újra a Vöröskereszt állományában. Ebben a minőségében többször utazott a Harmadik Birodalomba fogolytáborok látogatására. A háború után a Nemzetközi Vöröskereszt elnöke lett 1945 és 1948 között. Vezetői tevékenysége sok politikai bírálatot váltott ki, mert olyan szigorúan vette a Vöröskereszt semlegességét, hogy nem volt hajlandó elítélni a napvilágra került náci bűnöket sem. Kemény antikommunizmusa jegyében a náci bűnöket tartotta a kisebbik rossznak. 1945 és 1949 között egyúttal Svájc párizsi követe is volt. 1949 után visszatért akadémiai pályafutásához és egy sor könyvet publikált. 1954-ben kitüntették a Német Könyvkereskedelem Békedíjával.
Művei
- Der Berner Schultheiss Charles Neuhaus (1925)
- Richelieu (4 kötetben, 1935–67)
- Gestalten und Mächte (1941)
- Reden und Aufzeichnungen (1952)
- Meine Danziger Mission, 1937–1939 (1960)
- GW (6 kötetben, 1971)
- Memorabilien (1977)
- Briefe: 1908–1974 (1986)