Pragmatika

Innen: Hungaropédia
Ugrás a navigációhozUgrás a kereséshez
Nyelvészet
Általános nyelvészet
Leíró nyelvészet
Alkalmazott nyelvészet
Nyelvészeti irányzatok
Interdiszciplínák
Kapcsolódó területek
Sablon:Nyelvészet

A pragmatika a jelekkel és jelrendszerekkel foglalkozó koncentrált (több hagyományos ismeretterületet átfogó, illetve azok határain elhelyezkedő) tudomány, a szemiotika egyik ága, mely a jel és jelfelhasználó viszonyát, a jelek kommunikációs folyamatban való használatának kérdéseit vizsgálja. Eme tudományág modern kidolgozásában alapvető szerepe van Charles Sanders Peirce amerikai filozófusnak és matematikusnak. A „pragmatika” fogalmát ő használta először az 1872-ben William James-szel közösen alapított „Metaphysical Club”-ban. A filozófia részeként azonban már az ókorban is sokan foglalkoztak e tudománnyal, többek közt Arisztotelész. Ha egy jelrendszer által modellezünk egy valóságos jelenséget (jelenségcsoportot), akkor a jelrendszer szintaktikai szabályai adják meg, hogy milyen jeleket használjunk, és ezeket hogyan kombináljuk, a szemantikai szabályok, hogy az egyes egyszerű vagy összetett jeleket hogyan kell értelmezni, hogyan írják le a valóságot, végül a pragmatika annak leírása, hogy a jelrendszer hogyan viszonyul az egyes felhasználókhoz. Például ha a magyar nyelvet mint jelrendszert vesszük, akkor a helyesírási szabályok a szintaktika részei, a szótárak a szemantikáéi. A pragmatika itt például olyan kérdéseket vizsgál, miképp és miért változnak az előbbi szabályok a történelem során, vagy még jellemzőbb példa: miért alkalmazunk tárgyilagosabb, szárazabb lexikonstílust lexikoncikkekben, és érzelmileg telített költői jelzőket költeményekben. Alapvető kérdései tehát: Hogyan függ a jelek használata, illetve értelmezése a jelfelhasználók bizonyos jellemzőitől (például társadalmi hovatartozásától), állapotától; vagy a kommunikációs folyamat jellemzőitől. Hogyan fejezzük ki magunkat világosan, úgy, hogy mások értsék is, sőt esetleg elismerjék a véleményünket. Gyakori kérdése, miképp lesznek bizonyos jelek, jelvények, szimbólumok manipuláció, propaganda eszközei. Már a kérdésekből is látható, hogy a pragmatikának nagyon szoros kapcsolatai vannak a kommunikációelmélettel, szociológiával, pszichológiával. Vannak kapcsolatai a hermeneutikával is.

A pragmatika születése

Ugyan maga a pragmatika elnevezés korábban is jelen volt már, első maihoz hasonló értelemben vett használatát általában Charles Morrisnak tulajdonítják, aki úgy határozta meg a tudományágat, mint amelynek feladata a jelek és jelhasználók közötti viszony feltárása. Bár az általa alkalmazott felosztásban helyet kapott a szintaxis és a szemantika mellett mint valamelyest különálló terület, a pragmatika ekkor még a közelében sem állt annak, hogy valóban diszciplináris státussal rendelkezzen, hiszen tényleges pragmatikai elméletek kidolgozásával, illetve a körébe tartozó kutatások folytatásával csak a 20. század közepén kezdtek foglalkozni. A pragmatika atyjának John L. Austin filozófust szokás tekinteni: a Harvard Egyetemen tartott William James-előadásai során a modern nyelvfilozófiát akarta megteremteni, de egyúttal a nyelvészeti pragmatika alapköveit is sikerült lefektetnie. Ezekben az 1955-ös előadásokban egyik elsődleges célja az volt, hogy megcáfolja az akkoriban elterjedt angolszász analitikus filozófia, az ún. logikai pozitivizmus egyik alaptételét, miszerint a nyelv funkciója elsősorban a valóság leírása, s így minden értelmes mondat igaz vagy hamis állításként értékelhető. (A logikai pozitivisták szerint ez alól csak a kérdő, a felszólító és a felkiáltó mondatok képeztek kivételt.) Ezt a nézetet Austin leíró tévedésnek (descriptive fallacy) nevezte, s előadásaiban ezt a felfogást bírálva hozta létre a beszédaktus-elméletet. Abból indult ki, hogy még a nem kijelentő, felszólító vagy felkiáltó mondatokon kívül is sok olyan mondat van, amelyek nem a valóság leírását, hanem inkább annak megváltoztatását szolgálják. Néhány példa:

  • Megparancsolom, hogy hallgass el.
  • Megígérem, hogy holnap eljövök.
  • Megkeresztellek az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

Az ilyen és hasonló mondatokban ugyanis nem a világ állapotát írjuk le, hanem inkább hatunk vagy hatni akarunk rá, s ilyen értelemben a szavak kimondásával egyszersmind egy cselekvést, aktust is végrehajtunk (pl. az előbb felsorolt mondatok közül a harmadikban a keresztelés aktusát, amennyiben az ehhez szükséges feltételek teljesülnek). A beszédaktus-elmélet volt az első igazán prominens pragmatikai elmélet; ez indította el a diszciplínán belüli kutatásokat és elméleti diskurzusokat. Austin maga is sokszor módosított rajta munkássága során, majd követői is továbbfejlesztették azt.

Pragmatikai készség

A szociálpszichológiai elméletek szerint a pragmatikai készség tartalmazza:

  • a kérdésre való válaszolni tudást, releváns érvelés
  • a párbeszédben, vitában való részvétel képességét azáltal, hogy felváltva beszélgetünk
  • a nyelv non-verbális aspektusára való figyelem és reagálás képességét
  • a tudatosság képességét, amit a párbeszéd tárgyában kell szerepeltetni, hogy segítse a hallgatót a teljes megértésben
  • azok a szavak, kifejezések ismerete és használata, amiket a párbeszéd alatt mondani vagy megválaszolni kell a téma függvényében
  • a képességet, hogy megtartsa a témát, vagy udvariasan témát váltson, ha ennek szükségét látja
  • a szemkontaktus fenntartásának képességét (nem túl mereven nézni, vagy túlságosan félre nézni)
  • azt a képességet, hogy megkülönböztesse, hogyan beszéljen, viselkedjen különböző kommunikációs partnerekkel (formális, vagy informális helyzetben)

Források

Reboul, Anne – Moeschler, Jaques 2000. A társalgás cselei. Bevezetés a pragmatikába. Budapest: Osiris. Levinson, Stephen C. 1983. Pragmatics. Cambridge: Cambridge University Press.

Kapcsolódó témák

Külső hivatkozások

A lap eredeti címe: „https://hungaropedia.org/index.php?title=Pragmatika&oldid=43934”