Slavko Mihalić

Innen: Hungaropédia
Ugrás a navigációhozUgrás a kereséshez
Slavko Mihalić
Élete
Született1928. március 16.
Károlyváros, Jugoszlávia
Elhunyt2007. február 5. (78 évesen)
Zágráb, Horvátország
SírhelyMirogoj temető
Kitüntetései
  • Vladimir Nazor Award (1992)
  • Golden Wreath (2002)
  • Vladimir Nazor Award (életműdíj, 1996)
  • Tin Ujević Award (1982)

Slavko Mihalić (Károlyváros, 1928. március 16. – Zágráb, 2007. február 5.) horvát költő, regényíró, újságíró, irodalomkritikus és akadémikus volt.

Élete és pályafutása

Az elemi iskolát és a gimnáziumot Károlyvárosban végezte,[1] majd a Zágrábi Egyetem Filozófiai Karán tanult horvát nyelvet és irodalmat.[2] 14 éves korától írt. A zágrábi filozófiai karon elindította a „Tribina” című irodalmi havilapot (1952).[2][1] A Lykos kiadónál volt szerkesztő. Az ötvenes évek végén részt vett költészeti fesztiválok szervezésében, a „Književna tribina” című irodalmi újság főszerkesztője volt.[2] A lap felfüggesztésekor a Horvát Írószövetséghez került, a „Telegram” kulturális hetilapban dolgozott helyettes szerkesztőként, többször megválasztották a szövetség titkárává, ahol a horvát irodalom más nyelvekre fordítására elindította a „Most/The bridge” című lapot, és megalapította a „Zagrebački književni razgovori” (ZKR) nevű irodalmi találkozókat.[2] 1967-ben egyik megfogalmazója volt a horvát irodalmi nyelv nevéről és pozíciójáról közzétett nyilatkozatnak. Mihalić szerint nyomás nehezedett rájuk annak megakadályozására, hogy a nyilatkozat szövegét egy előkészített, kiadásra kész tervezetből a Telegramban kinyomtassák, később pedig üldözzék mindazokat, akik nem akartak a dokumentumról lemondani. „El kellett hagynom a Telegramot, elvesztettem a munkámat, majd 1971-ben minden támadás kiújult” – írta. Minden év március 16-án az irodalmi társaság nyilatkozatban ünnepelte meg születésnapját. A nehéz hetvenes években többnyire fordított, főleg szlovénból, amiért megkapta a szlovén Župančičeva listina-díjat.[2] Az Öt évszázad horvát irodalom könyvtárának, a Matica hrvatska bibliotékájának a titkára lett. 1983-tól a Horvát Tudományos és Művészeti Akadémia levelező, 1991-től pedig rendes tagja volt.[2] 1995-től a Szlovén Tudományos és Művészeti Akadémia levelező tagja. 1987-től 2006-ig Fórumnak az Akadémia Irodalmi Osztálya irodalmi havilapjának főszerkesztője,[1] 2001-től 2006-ig a Horvát Írószövetség elnöke volt.[1] Macedóniából származó verseket is fordított horvátra, néhány verset Konstantin Miladinovtól is fordított. Verseskötetei világszerte több mint 20 nyelven jelentek meg. Költői munkásságáért és életművéért többek között megkapta a Goranov Vijenac-díjat (1990) és a Vlagyimir Nazor-díjat (1996).

Irodalmi munkássága

Eleinte tradicionális íróként, első 12 verses „Komorna muzika” (Kamarazene) című verseskötetével (1954) egzisztencialista költőként, a Krugovaš-nemzedék tagjaként mutatkozott be. A „Put u nepostojanje” (Út a nemléthez, 1956), a „Početak zavorava” (A felejtés kezdete, 1957) és a „Darežljino gogonstvo” (1959) köteteiben a magány és az egyén fenyegetettsége motívuma érvényesül. A halál, a szorongás, a félelem, az elidegenedés, a tehetetlenség, a kudarc, a kétség és a defetizmus határállapotaiban az emberi lény törékenységének egyre hangsúlyosabb egzisztencialista témáinak kidolgozásával írta meg a „Godišnja doba” (Évszakok, 1961), a „Ljubav za stvarnu zemlju” (Szerelem a valódi Földért, 1964), „Posljednja večera” (Az utolsó vacsora, 1969) és „Vrt crnih jabuka” (A fekete almák kertje, 1972) című versesköteteit. A Krugovaš-nemzedék tagjai közül ő állt a leghatározottabban a költészet konteksztusához, hangsúlyozva annak a döntésnek a szükségességét, amellyel az ember megválasztja sorsát. A horvát tavasz után a történelmi események iránti viszonya sötét szkepticizmusban és gonosz előérzetekkel teli cinizmusban nyilvánult meg.[1] Az 1990-es horvátországi történelmi változásoknak megfelelően verseinek általános hangvétele pozitív értelemben változott, és az élet rendjéből és a hazafias költészet pozitív motívumai jelentek meg bennük. Ide tartoznak „Mozartova čarobna kočija” (1991), „Zavodnička šuma” (1992), „Karlovački diptih” (1995), „Približavanje oluje” (1996), és „Močvara” (2004) című kötetei.[1] Mihalić költészetének egészét a létre való reflexió jellemzi, ebből ered verseiben az érzelem és az intellektualitás fúziója. A látszólag ellentétes, de mélyen harmonizált asszociációk, érzelmek és gondolatok meglepő kapcsolata strukturálja őket, így koherenciájuk az ellentétek állandó játékából és az elvi antidoktrinerségből fakad. Ezeknek a daloknak az üzenete és tudása az értékrend felbomlásának egyfajta víziójából jött létre, s az ebből fakadó kifejezési kétértelműség, többértelműség növeli a szöveg informatívságát. A képalkotás az elképzelések konkretizálásából adódik, az asszociativitást pedig szigorúan logikai és pszichológiai motiváció adja. A ritmus megszólal, váratlan gondolatvillanásokkal összehangolva, vagyis alárendelve az egész értelmének, megerősítve Mihalić modernségét, mesterségét formai szinten is.[1]

Főbb művei

  • Komorna muzika, Zagreb 1954.
  • Put u nepostojanje, Zagreb 1956.
  • Početak zaborava, Zagreb 1957.
  • Darežljivo progonstvo, Zagreb 1958.
  • Godišnja doba, Zagreb 1961.
  • Ljubav za stvarnu zemlju, Zagreb 1964.
  • Prognana balada, Kruševac 1965.
  • Jezero, Beograd 1966.
  • Izabrane pjesme, Zagreb 1966.
  • Posljednja večera, Zagreb 1969.
  • Vrt crnih jabuka, Zagreb 1972.
  • Orfejeva oporuka, Zagreb 1974.
  • Krčma na uglu, Trst-Koper 1974.
  • Petrica Kerempuh, u starim i novim pričama, Zagreb 1975.
  • Klopka za uspomene, Zagreb 1977.
  • Izabrane pjesme, u: Pet stoljeća hrvatske književnosti, knj. 164, Zagreb 1980.
  • Pohvala praznom džepu, Zagreb 1981.
  • Atlantida, Beograd 1982.
  • Tihe lomače, Zagreb 1985.
  • Iskorak, Zagreb 1987.
  • Izabrane pjesme, Zagreb 1988.
  • Mozartova čarobna kočija, Zagreb 1990.
  • Ispitivanje tišine, Zagreb 1990.
  • Zavodnička šuma, Zagreb 1992.
  • Baršunasta žena, Zagreb 1993.
  • Karlovački diptih, Karlovac 1995.
  • Približavanje oluje, Zagreb 1996.
  • Pandorina kutija, Zagreb 1997.
  • Sabrane pjesme, Zagreb 1998.
  • Akordeon, Zagreb 2000.
  • Močvara, Zagreb 2004.
  • Posljednja večera, Vinkovci 2005.[3]

Néhány művét a lengyel író és fordító Łucja Danielewska fordította le horvátról lengyelre „Żywe złówka” című 1996-os antológiájában.

Emlékezete

  • A Stjepan és Slavko Mihalić Emlékszoba 2007-ben nyílt meg a károlyvárosi Ivan Goran Kovačić Városi Könyvtár helyi osztályának részeként, mely a két író irodalmi hagyatékát és személyes tárgyait tartalmazza.
  • A Slavko Mihalićot ábrázoló károlyvárosi falfestményt Leonard Lesić és Dalibor Juras készítette 2020-ban

Jegyzetek

  1. ↑ 1,0 1,1 1,2 1,3 1,4 1,5 1,6 Hrvatska enciklopedija
  2. ↑ 2,0 2,1 2,2 2,3 2,4 2,5 HAZU
  3. ↑ Izvor: Leksikon hrvatskih pisaca, Zagreb: Školska knjiga, 2000. i elektronički katalog NSK Zagreb.

Források

Fordítás

Ez a szócikk részben vagy egészben a Slavko Mihalić című horvát Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

A lap eredeti címe: „https://hungaropedia.org/index.php?title=Slavko_Mihalić&oldid=695430”